A kétszeres bajnok edző műkorcsolyáról váltott a szinkronkorcsolyára

A szakember az elmúlt esztendőkben rengeteget tett azért, hogy a városban egyre többen kedveljék meg az egyik legnépszerűbb téli sportágat. A komoly szakmai munkának köszönhetően a klub korosztályos csapatai a versenyekről rendre érmekkel és díjakkal térnek haza.

Siáginé Varga Vera Cser-Palkovics Andrástól vette át a Székesfehérvár Sportjáért Díjat Fotó: Simon Erika

- Mikor és hol kezdődött a szerelem a jéggel?

- Ötéves voltam, amikor először húztam korcsolyát, az apukám kedvenc sportága volt, és huszonkét éves koromban hagytam abba a versenyszerű sportot műkorcsolyázóként.

- Rögtön eldőlt, hogy örök életre eljegyezte magát a sportággal?

- Ha ötévesen egy kisgyereket a jégre „tesznek”, és ez tetszik neki, akkor egész biztosan megmarad. Nem véletlenül történt így velem is.

- A hatvanas években nem bővelkedtünk fedett pályákban, igen rövid volt a szezon, hogyan hidalták át?

- Mi úgy versenyeztünk annak idején, hogy voltak a kötelező gyakorlatok és a kűr. A kötelező edzését mindig reggel fél hatkor kezdtük az iskola előtt, és bizony sokszor magunknak kellett letisztítani a jeget a hótól a Kisstadionban, és csak utána tudtunk edzeni. Rövid volt a szezon, a nyarat pedig szárazedzésekkel töltöttük. Ezen kívül átjártunk Csehszlovákiába, mert ott sokkal több fedett létesítmény volt.

- Magyar bajnoki címeket szerzett, majd az edzősködést választotta, hogyan került Fehérvárra?

- A hetvenes évek közepén kezdtem Budapesten edzősködni, és ekkor épült Fehérváron a jégpálya. Megkeresték a szövetséget, hogy szeretnének műkorcsolya szakosztályt a jégkorong mellé. A férjemet gépészmérnökként szintén hívták ide a pálya vezetésére. Lejöttünk, megtetszett, a hároméves próbaidő letelte után pedig maradtunk, a mai napig itt vagyunk.

- Hogyan került kapcsolatba a szinkronkorcsolyával?

- Nagyon sok kislány korcsolyázott Fehérváron, és az akkor még formációs korcsolyázásnak hívott szakág vezetője, Fazekas György keresett meg azzal, hogy indítsuk el a szinkronkorcsolya szakosztályt. Először a műkorcsolya mellett csináltuk, majd később 1992-ben kettévált a csapat, egykori tanítványom, Hujber Anita vette át a műkorcsolyázókat, és maradt nekem a szinkronkorcsolya. A kettőt nem bírtam, inkább ezt választottam.

- Mekkora a különbség a két szakág között?

- A műkorcsolyát „műveltem”, a szinkronkorcsolyát csak edzőként még a legelején próbálgattam. Elgondolásom se volt az egészről, mert annyira új volt még. Műkorcsolyázóként a pályán mindig arra mentem, amerre akartam, a szinkron viszont nagyon kötött. Itt minden figurát egyszerre kell a tizenhat embernek csinálni, nem véletlenül van benne a nevében is.

- Nem sok szakosztály van az országban, szinte belterjesnek tűnik a szakág.

- Sajnos egyre kevesebb lesz, legalább húsz főnek kell lenni a csapatban. Nagyok a kötöttségek abban a tekintetben, hogy egyforma edző-, és kűrruhát viselhetnek a versenyzők, és ennek komoly anyagi vonzata van.

- Milyen tervei vannak?

- 63 évesen már nyugdíjban vagyok, Nóra lányomnak próbálom átadni a stafétabotot - fogalmazott az edzőnő.

ÉLETÚT, PÁLYAÍV

Siági Istvánné Varga Vera első korcsolyaversenyén mindössze ötéves volt. Az ifjú tehetség 1971-ben és 1973-ban is mindenkit maga mögé utasított a felnőttek mezőnyében a hazai bajnokságokon. A versenyszerű korcsolyázást 1976-ban hagyta abba, hogy aztán széleskörű tapasztalatát immáron edzőként adja át a fiatalabb generáció tagjainak. 1977-ben a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetségen keresztül kérték fel a műkorcsolya sportág Székesfehérváron történő elindítására, majd a szinkronkorcsolyával jegyezte el magát. Két éven keresztül a válogatott edzőjeként tett rengeteget a sportág fejlődéséért. Több ciklusban volt a MOKSZ elnökségi tagja, illetve a Szinkron Szakág vezetője.