Angyal Zoltán lett a VVSI sportolóinak szakmai igazgatója

Angyal Zoltán élete összefonódott a hajókkal, a vízzel, a sportággal, a Velencei-tóval egyaránt...

Angyal Zoltán ritka eredménnyel büszkélkedhet: csak az olimpiai aranyérmeket tekintve (a világ- és Európa-bajnoki aranyak száma némi túlzással a megszámlálhatatlan kategóriába sorolhatók), 11 legfényesebb medált szereztek tanítványai az ötkarikás játékokon, ebből kétszer edzőként, kilencszer szövetségi kapitányként segítette versenyzőit a dobogó legfelső fokára. Kíváncsiskodtam: volt kedvenc közöttük, nem versenyzőként, emberileg?

- Akkor nem, mert az a feszültség forrása lehetett volna. De most már elmondhatom: ma is összejárunk Csipes Ferivel, a nemrég hazatért Hódosi Sanyival, akik saját nevelésű olimpiai bajnokaim voltak. Nyílvánvaló hát, ők a kedvenceim.

- A korábbi aranykovács számára a VVSI utánpótlását vezetni más, szokatlan feladat lesz?

- Nem, hiszen mindig is szerettem az utánpótlással, a jövővel foglalkozni, mindig a szívemen viseltem a gyerekek sorsát. Azt a szakmai tapasztalatot amit az elmúlt évtizedben felhalmoztam, igyekszem átadni a gyerekeknek, de főleg az edző kollégáknak.

- Megszoktuk, hogy ön a kapitány, aztán egyszercsak már nem ön volt. Miért?

- Tizenkét évig dolgoztam ezen a poszton, ami egy ember életében nagyon hosszú idő, ebben a szakmában meg különösen az. Nehéz munka volt, időnként komoly nehézségeken mentünk keresztül. Ennyi idő után azt gondoltam, meg kellene kissé nyugodni, mást kipróbálni, új vízekre evezni...

- Régóta ragaszkodik a Velencei tóhoz. Miért?

- Egyrészt azért, mert a gyerekkorom jó részét itt töltöttem, aztán előbb a barátnőm, majd a menyasszonyom, és a feleségem mindhárom hölgy ugyanaz a személy ide való volt, itt evezett. Azóta is ha van egy kis szabadidőnk télen, nyáron, rögtön jövünk ide. Van egy házunk, sőt, van egy kajakom is, így nagyon szeretünk itt, Gárdonyban tartózkodni.

- Milyen perspektívája van a VVSI-nek, illetve önnek a VVSI-nél?

- Nagyon fontos, hogy azok a gyerekek, akik a tó körül élnek, vízparti gyerekként megtanuljanak a vízen járni , megszeressék ezt a közeget, s legyen mindez számukra létkérdés. És igazán nem közhely: legyenek szépek és egészségesek. Harmadrészt pedig fontos, hogy azzal a nagy létszámmal ami már megvan, induljunk el a minőség irányába. Öröm, hogy Székesfehérvárról buszok hozzák ki a gyerekeket akár Agárdra, akár Sukoróra.

- Mikorra léphet a mennyiség minőségbe?

- Remélem, hogy egy, két éven belül. Nem én fogom a minőséget csinálni, hanem azok az elhivatott edzők, akik mindhárom szakosztályban teszik a dolgukat. Jól dolgoznak, a gyerekek lelkesek, a szülők segítenek, minden feltétel adott hát a sikerhez, hogy sokan bekerüljenek a korosztályos válogatottakba. Már idén is sikeres lehet Petkó Andris, Duró Józsi, Szilágyi Anett a kajak, kenusoknál, a vitorlázó Czövek Máté, de az evezősöknél is van néhány nagy tehetség, élükön Borsányi Gáborral, Sabau Rékával. Jó helyre kerültem, és örömmel, eredményesen tehetem a dolgomat itt.