Eb-történelem: az utolsó magyar tánc Liegeben

2016. március 23., 07:18 szerző: Káldor András
hozzászólás
Június 10-én egyhónapos útjára indul a labda a 15. labdarúgó Európa-bajnokságon. Sorozatunkban felelevenítjük az eddig lejátszott kontinenstornák történetét.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az 1972-es Európa bajnokság záró szakaszát Belgiumban, 1972. június 14. és 18. között rendezték meg. Ez volt a negyedik, az UEFA által megrendezett kontinensviadal. Ekkor még mindig csak négy ország csapata juthatott ki a záró szakaszra, ahol a már megszokott két elődöntőt, a bronzmérkőzést és a döntőt játszották le. A rendező országot csak a selejtezők lejátszása után hirdették ki. Azok közül az országok közül sorsoltak, melyek indultak a selejtezőkön és továbbjutottak a záró szakaszba.

Ez a magyar válogatott szerepelt utoljára Európa elitjében

A selejtező kört 1970 és 1971 között (csoportkörök), illetve 1972-ben játszották le (negyeddöntők). A csoportkörben 8 csoport volt, mindegyikbe négy-négy ország válogatottja került. Magyarországot Bulgáriával, Franciaországgal és Norvégiával sorsolták egy csoportba. Igazság szerint 1971 nyaráig még a legelvakultabb szurkolók sem reménykedtek abban, hogy a magyar együttes ott lehet majd a négyes döntőben. Az 1969-ben Marseille-ben a Csehszlovákok ellen dicstelenül elvesztett világbajnoki pótselejtező után először fordult elő - amikor nevezték -, hogy nem vett részt válogatottunk világbajnokságon. Ez természetesen személyi változásokkal is járt, Hoffer József váltotta Sós Károlyt a szövetségi kapitányi poszton, és megpróbálta úgy összerántani a megfiatalított gárdát, hogy kiharcolhassák a négyes döntőbe jutást. Nem volt könnyű dolga Hoffernek, de azért az első meccsen Norvégiában 3-1-re nyertek, ám Bulgáriától nem várt, sima 0-3-al zártak. Ezután Hoffer lemondott, helyére a régi bútordarab Illovszky Rudolf került. Irányításával már azért szép lassan eltűntek a pacák az osztályozó könyvből, a franciák elleni döntetlent (1-1) kivéve minden meccset megnyertek, és utána következhetett az újabb akadály. Ezt Románia válogatottja jelentette, amely ellen ugyan Branikovits László korai góljával vezettek, ám a végén csupán a döntetlennek örülhetett a Népstadion közönsége, mert a Satmareanu néven szereplő, amúgy Szatmári Lajosként született bekk fejesgóllal egyenlített. A visszavágó(ka)t a mai napig is példaként állítják az utódok elé. Előbb Bukarestben 2-2-t értünk el, úgy, hogy kétszer is vezetéshez jutottunk, a 81. percben azonban Alexandru Neagu egyenlített, amely azt jelentette, hogy harmadik mérkőzés döntött a továbbjutásról. Ezt semleges pályán, Belgrádban játszották, ahol Kocsis Lajos találatára még Neagu válaszolt, de Szőke István a hajrában megszerezte a továbblépést érő gólt.

A „nemzet bombázója” Gerd Müller lett az EB gólkirálya, a döntőben is kétszer talált be

Ebben az évben a következő csapatok jutottak ki a záró szakaszra, a négyes döntőre: Belgium, Magyarország, NSZK, Szovjetunió. A szovjeteket megint a jugoszlávokkal hozta össze a sorsolás, a moszkvai 3-0-nak köszönhetően ismét ők jutottak a döntőbe. Belgium a negyeddöntő meglepetését szolgáltatta azzal, hogy kiejtette a címvédő olaszokat (0-0, 2-1), és ez már adott annyi önbizalmat számukra, hogy rögtön beadták a rendezési kérelmet a négyes döntőre. Az NSZK pedig a Wembley-ben, a párharc első meccsén 3-1-re elintézte a hat világbajnokkal - Gordon Banks, Norman Hunter, Bobby Moore, Alan Ball, Martin Peters, Geoff Hurst - felálló angolokat, és a visszavágón elegendő volt egy 0-0 is, hogy készüljenek a négyes döntőre, ahol a házigazda belga együttes várt rájuk az elődöntőben. A Brüsszelben megrendezett szovjet-magyar összecsapásról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy különösebben felkeltette volna a belgák érdeklődését. Jószerivel manapság egy átlagos NB I-es meccsen gyűlnek össze annyian, mint 1972. június 14-én a Parc Astridban. Mindössze kétezren voltak kíváncsiak a mérkőzésre, amelyen a magyar csapat sokat támadott, kapujához szegezte ellenfelét, ám helyzeteit nem tudta kihasználni. Bizonyíték erre, hogy 14-szer célozták megy a magyar játékosok Jevhen Rudakov kapuját, míg a szovjetek kétszer lőttek Géczi István kapujára, és ezek közül egy a hálóban kötött ki Anatolij Konykov lövése után. Az utolsó fél órában már pályára lépett Albert Flórián is, aki több mint egyéves kihagyás után tért vissza a válogatottba. Gólt azonban - miként mások, még a 11-est lövő Zámbó Sándor - ő sem tudott szerezni, pedig csak egyet kellett volna a hosszabbítás kiharcolásához. Nem játszottunk rosszul, de a nagy mumus szovjetek nyertek 1-0-ra. A másik ágon Antwerpenben az NSZK, a nemzet bombázójának titulált Gerd Müller két góljára csak Odilon Polleunis válaszolt a mérkőzés vége felé. Így a bronzmeccsen a házigazdákkal játszott csapatunk, Liege-ben. A két csalódott csapat találkozóját lényegében az első félórában elrendezték a belgák, akik előbb Raoul Lambert, majd Paul van Himst vette be Géczi kapuját. Az 52. percben ugyan a Fehérvárról elszármazott, de akkor már a Ferencváros színeiben játszó Kű Lajos kiharcolt egy tizenegyest, és ő be is lőtte, ám ez a gól egyben az utolsó EB döntőben lőtt gólja is a mai napig Magyarországnak. Az utolsó húsz percben ugyan játékosaink derekasan küzdöttek, de a belgák nyakába akasztották a bronzérmet. A finálét a brüsszeli Heysel Stadionban játszotta az NSZK és Szovjetunió válogatottja, 1972. június 18-án, 43 ezer néző előtt. A németek „tükörsima” meccsen, 3-0-ra verték Alekszander Ponomarjov szövetségi kapitány csapatát. Gerd Müller megint kettőt lőtt, és a találatok közé „beékelődött” Herbert Wimmer gólja is. A kritikusok szerint ez a német válogatott volt minden idők legjobb Nationalelfe, hanem „a" legjobbja, jobb a két évvel későbbi, vb-első csapatnál is.

 

 



Káldor András

hozzászólás

Facebook

Hozzászólások