Elégedett a fehérváriak kosaras utánpótlását vezető Farkas Sándor

- Hatvan esztendő. Sok vagy kevés?

- A kor nem érdem, hanem állapot. Egészséges vagyok, nem érzem a koromat, nem gondolom magam 60-nak. A hétvégén, otthon Zalaegerszegen ünnepeltünk, pénteken, a barátok, szombaton családtagok köszöntöttek. Amolyan meglepetés buli volt, olyan régi barátok, régi házaspárok is felbukkantak, akikkel anno sokat összejártunk, mielőtt Fehérvárra kerültünk a nejemmel és a fiammal. A szülinapom legnagyobb ajándékát az atléta, síkfutó fiam, Dárius szállította, élete első felnőtt bajnoki címét szerezte 10 000 méteren, az országúti bajnokságon. Válogatott kerettag, büszke vagyok rá. Budapesten él, most végzett az egyetemen. Az ARAK-ban kezdett sportolni, aztán a tanulás miatt Budapestre került, most a BEAC-ban sportol.

Farkas Sándor egy esztendeje tért vissza Fehérvárra, szakmai igazgatóként irányítja az utánpótlást Fotó: Horog László

- Miért nem kosaras lett?

- 16 éves koráig Fehérváron játszott, mezőnyposzton, megállta a helyét a közel 190 cm-es magasságával. Azonban egy iskolai futóversenyen olyan jó eredményt produkált, hogy több atlétaedző is felfigyelt rá. Azóta fut közép- és hosszútávokat. Nem gond, hogy nem lett kosaras, így is gyarapítja a családi aranyak számát.

- A szerzett aranyakra visszatérve. Mennyi van összesen?

- Én edzőként 12 utánpótlás aranyat szereztem, mindet Zalaegeszegen, a minitől indulva. Továbbá hat felnőtt bajnoki aranyam van, a ZTE-vel kettő, három az Albacomppal, egy a Sopron női csapatával. Ez volt az utolsó bajnoki címem. Továbbá három kupagyőzelem, egy a zalaiakkal, kettő az Albával. Fehérváron volt tehát egy aranykorszak, meg bronzkorszak. 1997-től 2000-ig tartott az előbbi. Ahogy ide kerültem, bajnoki cím következett, a második időszakban 2003-tól 2005-ig három bronz. Összesen három nagydöntőt és három kisdöntőt nyertünk.

- Mire a legbüszkébb az edzői pályafutása során?

- Mindent megnyertem, mindössze a nemzetközi kupában nem sikerült nagyot alkotnom a csapataimmal. Bár úgy gondolom, 1991-ben, a Zalaegerszeggel a 16 köze jutottunk a BEK-ben, ami nagy szó volt, a későbbi elődöntős, Scavolini Pesaro búcsúztatott bennünket. Összesen több mint száz nemzetközi derbin ültem a kispadon. A GYSEV-Sopronnal egy győzelem hiányzott, hogy bejussunk a Final Fourba. Később volt ígéretem az FTC női csapatánál, hogy európai nagycsapat épül, jól is indult, ám két év után megszűnt a szakosztály. Egy éve tértem vissza Fehérvárra, a DKKA és az Alba Fehérvár utánpótlásának szakmai vezetője vagyok. Előzőleg női szövetségi kapitányként tevékenykedtem, valamint edzettem öt évig a BSE és két idényen át az Ferencváros csapatát. Amíg élek, én edző maradok. Amire büszke vagyok: 15 éves korom óta edzősködöm. Továbbá arra is, hogy a korábbi, zalaegerszegi játékosaim közül szinte mindegyik edző lett, Bencze Tamás, Gáll Tamás és Völgyi Péter pedig a legmagasabb szintre jutott a kosárlabdában.