Horváth András jégkorongozó: "Most jött el végleg az idő"

Azt tudtuk, hogy Szélig Viktor befejezi a válogatottban, de Horváth András döntése váratlan volt. Főleg úgy, hogy a Sapa Fehérvár AV19 együttesétől is elbúcsúzott.

– Két éve, amikor Palkovics abbahagyta, azt mondta: a fiataloké a jövő, és átadja nekik a stafétát. Nem értettem vele egyet, azt mondtam, csak akkor adom át a helyet, ha a fiatalok jobbak nálam, vagy a nyakamban loholnak már. Most jött el az idő, bár nem vagyok abban biztos, hogy jobbak nálam, de az tény, itt loholnak a nyomomban. Eljött hát a perc, nincs már bennem sok, nem érzem, hogy szükség lenne rám.

– A válogatottság rendben van, na de a Sapa is ?

– Ahhoz, hogy hosszú távon előre tudjon lépni a csapat, muszáj fiatalítani, velünk nincs komoly esély arra, hogy a rájátszásban túllépjünk az első körön. El kell indulni egy más úton, aminek a vége messzebb visz, mint velünk. Tartsanak meg egy-két rutinos játékost, és a 20-25 év közötti hokisokat kell felhozni ahhoz, hogy ütőképesek legyenek az EBEL-ben.

Horváth Andrásnak többféle terve van a jövőre nézve (Fotó: Fási László)

– Amit mondott, azok a profi vezető szavai, de a játékos lelke ennél nehezebben döntött, ugye?

– Igen. Majd 30 éve az életem a jégkorongról szól. A döntés nehéz volt, amit megkönnyítettek a magam mögött tudott évek. Szeretnék több időt tölteni a családommal, működik a vállalkozásom, eljutottam oda, hogy nemcsak a jégkorong a világ.

– Emlékezzünk a szépre, kezdjük a legszebb válogatott emlékkel

– Ebből több volt. Bulgáriában a C-csoport végéről indultunk, és eljutottunk Szapporóban az A-csoportig. Fokozatosan haladtunk, de a B-csoportos érmek is emlékezetesek. A legszebb az A-csoportos vb-n a szlovákok elleni meccs előtt volt: meghatottan láttam a bennünket buzdító magyar szurkolókat. Csodálatos volt a mostani vb-n amikor a Dél-Korea elleni vereség után a szurkolók az edzésen biztattak bennünket. De a kazahok legyőzése is megmarad bennem, miként a finnek, svédek legyűrése is.

– Dunaújváros ?

– Még fiatalok voltunk, csodaként éltük meg, amikor a város első csapatbajnoki aranyérmét nyertük, és hősként ünnepeltek bennünket.

– Székesfehérvár ?

– Az EBEL-mérkőzések. Ünnep volt az, hogy 2-3 ezer ember járt a mérkőzéseinkre, és vereség után is tapssal jutalmazták a küzdeni akarásunkat.

– Hogyan tovább? Jöhet az öröm jégkorong?

– Több verzió van a jövőt illetően, de még a civil szférát illetően is át kell gondolnom a jövőmet. Van edzői felkérésem, ami nem a szívem csücske. Amit igazán szeretnék, a mindennapok melója mellett egy pesti csapatban 1- 2 évet még játszani.