Puskás örökségének gondozója

– Gondolom, gyerekfejjel labdarúgónak készült.

– 9 éves koromig egyáltalán nem foglalkoztam focival, de akkor, a magyar-brazillal egyszer csak elkezdődött valami, plusz az iskolai farsangon Hobo ostoba, 6:3 című dalát énekeltük focicsapatnak öltözve. Apám akkor mondta el, ki az Czibor meg Hidegkuti, valamint Bozsik Cucu.

– Puskásról nem beszélt?

– Puskás Öcsiről az első emlékem, hogy a nővérem megvette apámnak az antikváriumban Hámori Tibor 1981-ben megjelent Puskás-könyvét a nyolcvanas évek vége felé és ezt már én is elolvastam. A képek csukott szemmel is előttem vannak, minden képaláírást fejből tudok ma is... Megőrültem a fociért, de amikor kezdtem, már nem létezett labdarúgó utánpótlás képzés Magyarországon. A futball szent meggyőződésem szerint maga a művészet, tökéletes és igaz, ugyanúgy, mint minden műalkotás. Csakhogy nálunk már régen nincs foci. Az örök optimista Szepesi György is kimondta a minap a fájdalmas valóságot: nincs már futball Magyarországon. A legkomolyabb szint, ahol játszottam, az NB II-es ifjúsági bajnokság volt, a Pénzügyőr színeiben, a Piarista Gimnázium mellett. Rövid ideig majdnem igazi futballistának érezhettem magam. Csapatbusz, vidéki meccsek, közös ebédek, pár gólt is rúgtam. Aztán 16 évesen már vizsgázott futballbíró lettem, Puhl Sándor sikerein és a Knézy Jenő által a televízióban beolvasott felhíváson felbuzdulva jelentkeztem, jó agyam volt a szabályok betanulásához. Pénzt is kerestem a bíráskodással, egy ideig párhuzamosan csináltam a futballal.

Szöllősi György a brazilok két legendájával, a háromszoros világbajnok Pelével és az FC Barcelona csillagával, Neymar Juniorral

– A meccsen egyszerre volt bíró és csatár?

– Nem. De előfordult, hogy délelőtt támadó, délután bíró voltam, végül maradtam csak játékvezető. Később aztán az NB II-es, NB I-es tudósításokkal ütköztek a meccseim, így 21 évesen a bíráskodást abbahagytam. Nem voltam jó bíró, de sok szép élményem van, sok barátra tettem szert a BLSZ keretében és a futballról is rengeteget tanultam ott, egy újabb, nagyon érdekes szemszögből. Egyáltalán nem maradt hiányérzetem, mert egyszer a valaha élt legjobb játékvezető, Puhl Sándor partjelzője is lehettem. Eszembe sem jutott, hogy újságírással foglalkozzam, de miután nem vettek fel a magyar szakra, édesanyám kivágta nekem az induló Budapest Média Intézet hirdetését, és a Szegedi Egyetemtől is automatikusan felajánlották a kommunikáció szakot a magyar helyett. Így mentem el Havas Henrik médiaiskolájába – ami egyetemi szak volt –, ahova rögtön felvettek, de persze húzós tandíjat kellett fizetni. Hiába voltam az egyik legjobb tanuló és az alapító egyik kiszemeltje, s hiába jelent meg az első néhány cikkem már az érettségi évében a Nemzeti Sportban, ahova Lakat T. Károly osztályába kerültem, a második évben nem tudtam fizetni, halasztanom kellett. Elmentem dolgozni a Pázmány jogi kar büféjébe, de közben már külsőztem a sportnapilapnak, vezettem a mérkőzéseket, s a tanév vége már Münchenben, a Dortmund-Juventus BEK-döntőn talált. A finálét Puhl Sándor vezette, s akkor már hozzám tartozott a játékvezetés az NS-nél, egyik szerkesztője voltam a Budapesti Foci című hetilapnak, és már dolgoztam a Czibor Zoltánról szóló könyvön. Minden szabadidőmet Komáromban, Czibornál töltöttem, ám ő szeptember 1-én elhunyt, egyedül kellett befejeznem a közösnek indult alkotást. Akkor már az egyetemre is visszamentem, a kiadó fizette a tandíjamat, s decemberben megjelent a könyv. A bemutatón ott volt Szepesi György és Puskás Ferenc. Húszéves voltam. Nemsokára belsős szerződést kaptam a futballrovatnál, hogy aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal – közben voltam az MLSZ és a válogatott sajtófőnöke is, három éveb át – tíz évig ott tevékenykedtem. A Labdarúgó-szövetségtől igazoltam a Képes Sporthoz, 2005-ben ott kaptam felkérést a Puskás-könyv elkészítésére, ami nagy változást hozott az életemben. Aztán Orbán Viktor hívására 2006-tól már dolgoztam a leendő felcsúti Puskás Akadémiának, amelynek indulásában aztán az első lépéstől részt vettem, 2008-tól pedig a főállású munkahelyem lett. Kommunikációs igazgatóként ténykedtem egészen 2014 nyaráig, 2010-ben a faluba költöztem a családommal. A legnagyobb lányom az akadémiával egyidős, a két kisebb pedig már ide született.

Az Aranycsapat Kincseskönyve című könyv bemutatóján a rádiós riporterrel, Szepesi Györggyel

– A futballt imádja, de a hazai változatáról nincs nagy véleménnyel. Ilyen alapon nyugodtan választhatott volna magának más sportágat.

– A foci a mindenem, abból táplálkozom, hiszen a legmagasabb szintű futballkultúra alakult ki itt egykor, fel sem tudtuk még dolgozni, mit adott Magyarország az emberiségnek a huszadik században az edzői, játékosai révén. A foci nem sport, több annál. Kultúra, közös nyelv, történelem alakító tényező, művészet, sőt, művészettörténet. De ami ma itt zajlik, az nem foci, csak valami halvány emlékképe annak, ami valaha volt. Sokáig azt hittük, ha az infrastrukturális gondjaink megoldódnak, könnyű lesz a talpraállás. Kiderült, hogy nem a pálya- és stadionépítés a legnehezebb feladat, mert az főleg pénzkérdés. Futballistákat, edzőket, sportvezetőket azonban nem lehet a tüzépen vásárolni, azokat nevelni kellene, kellett volna. Ám a több évtizedes kontraszelekció végén már csak a selejt képes újratermelni magát. Nincs, aki futballt varázsoljon a pályákra. Már az edzőink is csupa rossz játékosból válnak edzővé, akik mit taníthatnának meg a gyerekeknek? Amikor ők is egy csaló, végtelenül elzüllött focivilágban szocializálódtak. Persze a jóérzésű szülőknek eszük ágában sincs ezekre az edzőkre bízni a gyerekeket, így aztán kiválasztásról beszélni is fölösleges, mert szerintem meg sem jelennek a rendszerben azok a tehetségek, akikből nagy játékosok lehetnének. Ha mégis, hamar elveszik a kedvüket, s az úgynevezett akadémiák már csak a kilátástalan jelentkezők közül választhatnak. De ettől még az ideálokat nem kell feladni, s nem szabad beletörődni, hogy a dunai futballiskola kialakulásának helyén ma már csak gyenge edzők, bundázó focisták, személyiségzavaros vezetők képviselik a sportágat.

– Visszatérve önre. Különös tulajdonsága, hogy nem adja fel és rendkívül jól szervez, továbbá a környezetével képes elhitetni, hogy megmutatja a jó irányt. Honnan ez a tulajdonság?

– Nem tudom, így van, vagy sem, de ezek szerint így látszik kívülről. Az irányt valóban nem tévesztem szem elől soha, egy pillanatra sem, ahhoz túl rövid az élet. Más kérdés, hogy az embernek sokszor nincs ereje azt tenni, amit kellene, enged a kísértéseknek. Szervezkedni tényleg szeretek, s bár nem voltam soha igazi sportmenedzser, a Puskás-Suzuki-kupa kitalálása, felépítése, s aztán évenkénti megrendezése valóban sikertörténet. Ezt szinte egyedül álmodhattam meg. Persze, ehhez minden segítséget megkaptam. Ez igazán szerteágazó szervezői feladat az volt, ahogyan a Puskás Akadémia kommunikációjának is lépésről lépésre történő felépítése az első kiadványtól a saját kábelcsatornáig, az NB I-es csapat, a stadion, a hagyományos torna összehangolt, hat-nyolc fős sajtóosztályt igénylő média munkája is. De említhetem, az athéni és a madridi Puskás-kiállítást is. Most a honi sportújságíró-szövetségben élhetem ki magam

– A Puskás-örökség gondozója is. Mennyi munkaórát szánt eddig Öcsi bácsira?

– Nem tudom megmondani, hiszen ha az ember valamit szeretettel és lelkesedéssel csinál, az nem tűnik munkának. Jelenleg a Puskás Intézet infrastruktúrájának megteremtése a következő feladatunk: múzeumot, archívumot, látogatóközpontot építünk Felcsúton, miközben folyamatosan bővítjük a gyűjteményünket. Nincs ma a magyar futballnak rajtunk kívül komoly archívuma, múzeuma, ezt a feladatot átvállaljuk az MLSZ-től, s már arra készülünk, hogy be kell rendeznünk a megújuló Puskás Stadion múzeumát is.

– Mikor döntött úgy, hogy indul a sportújságírók szövetsége elnöki posztjáért?

– Miután nyolc évig voltam elnökségi tag, s ennek különösebb értelme nem volt, úgy döntöttem, hogy vagy elnökként érdemben megújítom a szövetség munkáját, vagy hagyom az egészet a csudába. Rekordlétszámú közgyűlésen választottak elnökké, a szakmánk nagy bajban van, miközben a magyar sport nagyarányú újjáépítése zajlik, a legnehezebb időkben is kitartó újságírók helyzete egyre válságosabb. Sportsajtó nélkül márpedig nincs sport.

– Amúgy mi a nagy álma? Mert nyilván akad ilyen.

– Egyfelől már messze több álmom valósult meg, mint azt valaha is remélhettem, elég, ha a családomra gondolok, tehát nem szeretnék telhetetlen lenni. Másrészt persze vannak még céljaim. Örömteli, hogy nem kellett még lemondanom a legnagyobb álom, a leendő Puskás-játékfilm elkészítéséről, ami nagyon jól és érthetően elmesélné, mi történt itt a huszadik században. Nagyon közel kerültem egy másik álom megvalósulásához: tíz évvel azután, hogy idehaza megjelent a Puskásról szóló könyvem, egy brit kiadó az ősszel angolul is megjelenteti azt.