Seuso-kincsek: Gyilkosság, titok és tudomány

Két héttel ezelőtt Hajdú Éva egykori miniszteri biztos, a Kossuth Kiadó A történelem nagy rejtélyei című sorozatának a kincsről megjelentetett kötetének szerzője Nádorfi Gabriella régész társaságában már volt a Seuso Kedd elnevezésű rendezvénysorozat vendége a Csók István Képtárban. Az érdeklődés azóta sem csitult, legutóbb ismét sokan várták, vajon sikerül-e újabb titkokra fényt deríteni? A beszélgetés hallgatósága abban bízott, hogy bár biztosan lesz olyan téma, amit ismerősként üdvözölhet, azért nem hiába hallgatják meg A Seuso-kincs című könyv szerzőjét, aki a kötetet dedikálta is a televíziós felvétel után.

Hajdú Éva újságíró, egykori miniszteri biztos 2006-ban Londonban, a Lordok Házában beszélt az ottani képviselők előtt a Seuso-kincsről. Könyvének bevezetőjében azt írta, akkor érezte először, hogy előbb, vagy utóbb biztosan visszatérnek hazánkba a késő római kori ezüst értékek. Elmondta, hogy az angol főrendek olyan érdeklődést mutattak szavai iránt, ami bizakodóvá tette. Könyvében felsorolta azt is, hogy milyen feladatok várnak hazánkra az elkövetkezendőkben: folytatni kell a tárgyak vélhető megtalálási helyén a régészeti feltárást, hitelt érdemlően bizonyítani kell a magyarországi eredetet és igazságot kellene szolgáltatni annak, aki az életét áldozta a kincsekért: Sümegh Józsefnek, a kiskatonának. A Borbély-pincében történt dráma a munka talán legizgalmasabb, bár kétségtelenül szomorú fejezete. Mi történhetett ott? Az biztos, hogy az amatőr régész fiatalember nem lehetett öngyilkos, hiszen két mikádószíjra akasztotta fel magát, márpedig senki sem megy leszerelése előtt néhány nappal szabadságra két mikádószíjjal hogy aztán soha ne lássák többé élve.

Hajdú Éva a Magyar Nemzetben írt cikksorozatot a kincsről, aztán miniszteri felkérést kapott  Fotó: Koppán Viktor

Egy szörnyű tragédia képe elevenedik fel a könyv lapjain, idéződött fel a Csók István Képtárban. A válaszokat még keressük, hiszen a nyomozás ma is folyik, de ennél többet a rendőrségi források egyelőre nem árulnak el. Hajdú Éva azt írja egy helyütt, hogy a kincs legnagyobb ellensége mindig is a titkolózás volt, ezért nem ismerjük még mindig sorsának teljes történetét, ez vezetett majdnem végleges eltűnéséhez . A kisember titkolózása akinél esetleg még lehet egy kincs a tárgyegyüttesből és a hivatalos körök hallgatása ez. Egyvalami azonban elmondható: az egykori miniszteri biztos véleménye szerint nincs ma már félnivalója senkinek, érdemes jelentkezni, hiszen a magyar állam ma már jó vásárló, ha valaki még rejteget tárgyat, ideje volna azt előadnia. Sejthető, hogy akadnak ilyenek.

Egészen megdöbbentő az a fejezet, amit a Seuso-kincsek Fejér megyéből külföldre vezető útjáról és a nemzetközi műkincs-kereskedelemben lezajló folyamatokról írt a szerző. A sorokat olvasva a rendszerváltás Magyarországa juthat eszünkbe, amikor úgy adták-vették a gyárakat, akár a káposztát a piacon. Miként lehetséges az, hogy nevüket adták hamis papírokhoz komoly angol-amerikai intézmények és szakemberek? Sajnos a nyilvánvaló stikliknek majdnem bizonyosan nem lesznek büntetőjogi következményei. Kitűnő munkatársak küzdöttek a Seuso-kincs hazakerüléséért a hosszú évek alatt. Hajdú Éva egy csapatban dolgozott Nagy Mihály, Tóth Endre, Nádorfi Gabriella, Visy Zsolt és Mráv Zsolt régészekkel, jogi tanácsadókkal, rendőrökkel, építészekkel. De sokat tett Lord Renfrew is, aki az angol parlamentben többször felszólalt a Seuso-kincs ügyében, valamint igen fontosnak bizonyult a Scotland Yard mára nyugdíjba vonult nyomozójának, Richard Ellisnek a segítsége.

Hajdú Éva a beszélgetés során leszögezte, könyvében kerülte a feltételezéseket, mintegy gátat szabott a fantáziának, amely a magam napilapos tapasztalatai szerint oly sok emberben szült nagyon sok történetet és legendát. (A Fejér Megyei Hírlaphoz máig érkeznek levelek, a legutóbbi rovásírással íródott, talán az öncélú titokzatosság kedvéért.) Sok hibát elkövettünk a per során, késlekedtünk és nem választottunk jó ügyvédet. A könyvben olvashatjuk, hogy a nyomelemek koncentrációja olyan jellemzője a talajmintának, mint az embernél az ujjlenyomat . Márpedig a Seuso-kincseket egy rézüstben helyezték el a rómaiak, a rézüstön pedig megtalálták a Borbély-pince talaját. A világ minden bírója ezt perdöntő bizonyítékként ismerné el, ez mégsem történt így New Yorkban, a legfontosabb, az egyetlen közvetlen bizonyítékkal nem is foglalkoztak: állítólag későn csatoltuk azt a peranyaghoz. A döbbenetes tények egyike ez.

Március 26-án jelentette be a magyar kormány, hogy tárgyalásai részben eredményre vezettek, néhai Sir Peter Wilson (a Seuso-kincset Londonban 30 éve felvásárlók egyikének) két fiától 15 millió euro ellenében, a birtokukban lévő tárgyakat átvette. Lord Northampton alapítványa tulajdonolja a kincs ismert részének másik felét. Várhatóan nem lesz nehéz vele megegyezni, csak az összeg nagysága a kérdéses. Lapunk úgy tudja (de az is lehet, hogy csak szeretné úgy tudni), ha a tárgyalásokat rövidesen siker koronázza, Székesfehérvár városát megilleti a történelmi jog arra, hogy a leletegyüttes további kincseit is bemutathassa a nyilvánosság előtt. Tisztelegve a birodalmi múlt számunkra értékes időszelete, az eltelt évszázadok, az emberi leleményesség, tudás és a nagyszerűség előtt.