Egy katona átment a hídon

"A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. (...) Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja."

Azt, hogy ezeket a mondatokat ma le lehet írni Magyarországon, és meg is jelenhet a Fejér Megyei Hírlapban anélkül, hogy másnap hülyére vernének egy pincében, részben neki, e sorok szerzőjének, a Nobel-díjas nagy orosz írónak, Szolzsenyicinnek köszönhető. Tudta, mit vet papírra: miután tüzérként végigharcolta a második világháborút, egy levele miatt (Sztálinról írt benne nem éppen dicsérő mondatokat) a Gulágra küldték. Amely akkor még nem volt Gulág szigetcsoport , csak lágerek, koncentrációs és megsemmisítő táborok laza füzére mélyen Oroszországban. Ő nevezte el így tizenegy évi szenvedésének helyszínét.

Amikor rá gondolok, egy másik Gulág-lakó jut eszembe: a néhai lovasberényi Papp Lajos, aki 3765 napot töltött egy szibériai szénbányában (olyan hidegben, hogy felesleges volt aládúcolni a járatokat), harminc kilósan, fókazsíron, rabszolgamunkával. Annak idején, beszélgetésünk végén azt mondta, azt vette észre, hogy megy össze a teste, és egyre kisebb lesz az átélt megpróbáltatásoktól. Aztán egykor túlélő teste feladta a küzdelmet.

Történelem, régen volt, nincs értelme ilyen kemény szavakat használni, még mindig kommunistázni , intenek meg sokan most gondolatban. Legyinthetnénk, de tudnunk kell, hogy számunkra részben az tette történelemmé és nem máig tartó valósággá azt a diktatórikus korszakot, ami 1991. június 19-én Kelet-Közép Európában és Magyarországon bekövetkezett. Azzal a jelképes eseménnyel, amikor az utolsó, 55 vagonból álló vonat az egyezmény szerinti határidő előtt két héttel, 1991. június 16-án 23 óra 40-kor Mándokról indulva elhagyta Magyarországot a csapi vasúti határátkelőn keresztül. Ugyanott, a záhonyi közúti Tisza-hídon távozott az utolsó megszálló katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én 15 órakor civilben, diplomata útlevéllel, fekete Volgáján.

Az a nap lett a jelkép.

Azóta sok napot lepergettünk, ezek részben megelégedettséggel, de - ismerjük el - sok magyar számára mégis csalódással teltek. Annyira, hogy nosztalgiát éreznek még a szovjet katonai megszállás időszaka iránt is. Igazuk van? Emberi léptékben ezt elismerhetjük, megbocsáthatjuk, a történelem azonban ennél sokkal kevésbé megértő: ott csak az alapvetések számítanak.

Nem kell lebecsülnünk az akkori kivonulás jelentőségét, mint ahogyan túlbecsülni is felesleges. De nem szabad elfelejtenünk azokat az embereket, akik azért a napért - egy szabad országért - az életüket, az egzisztenciájukat, a jövőjüket áldozták fel. Mert hiába magyarázzák a történészek a vasfüggöny lebontásának folyamatát, az okokat eltérő módon, hiába elemzik a szociológusok és más szakemberek másként a rendszerváltást megelőző, majd az azt követő problémákat - a történelem végső soron emberi sorsokból és áldozatvállalásokból áll.

Szolzsenyicinből. Papp Lajosból. Az elődök szenvedéséből és tetteiből.

Belőlünk. Amik voltunk, de abból is, amik lehettünk volna.