Jó reggelt, Fejér megye!

A nyugati határ felől autózom Fehérvár felé, közben öreg nagybátyámra gondolok, aki az egyik ilyen vénséges hegyen, egy borospince fölé épített kis házban él két kutyájával - egyedül. Néha irigylem remekül viselt magányáért, máskor értetlenül szemlélem, miként morzsolja éveinek rózsafüzérét úgy, hogy a kutyákat leszámítva senki nem várja haza: attól függően ítélve meg, hogyan áll épp saját életem szénája. Egyszer kérdeztem erről, miközben figyeltük, miként játszanak a fények az előttünk remegő bor felszínén. „Tomikám, rájöttem valamire”, nézett fel rám és emelte ugyanígy a hangját is. „Ha egyedül vagyok, én döntöm el, mikor legyünk ketten, de ha ketten vagyunk, mindig valaki más dönti el, mikor lehetek egyedül.”