Lépcsőről lépcsőre

Felmásztunk a meglehetősen szűk toronyba is. S akkor megjelentek a kerekesszékesek, a falhoz kellett préselődnünk, hogy elférjenek.

Segítőik, kísérőik cipelték fel őket.

Hatalmas erőfeszítéssel, több tucat lépcsőfokon. Nem azért, hogy fent lelökjék őket, mint a Taigetoszról. (Pontosabban Taügetoszról). Lent hagyni sem akarták őket, mert azt szerették volna, hogy a mozgássérültek is ugyanazt lássák, mint ők, mi, az épek.

A pompás látványt.

Egy társadalom állapotát jelzi, hogy „fent" és „lent" hogyan bánik a sérültjeivel, az elesettekkel, a másmilyenekkel, a mélyszegényekkel, a máshonnan érkezőkkel, a sort pedig még tovább folytathatnánk. Akik lehetőséget adnak arra, tesznek is érte, hogy a hendikeppel élők valamiképp a szerencsésebbek között érezhessék magukat, hatékony terápiával segítik a társadalom gyógyulását. Az elképesztő szegénységben élő roma fiatalok szép képei bizonyítják, hogy vannak tehetségeik, mire képesek, milyennek látják a világot. A Nemzeti Színkottás Zenekarban zenélő és Fehérváron koncertet adó értelmi fogyatékosok megmutatták azt, hogy róluk sem kell lemondani, ők is tudnak csattanós választ adni a sztereotípiákra.

Mindehhez persze olyan emberekre van szükség, akik nem sajnálják idejüket, energiájukat, gyakran pénzüket, hogy akadálymentesebben éljenek azok, akiket támogatnak. Vegyük észre, utóbbiak azért rászorulók, mert ránk szorulnak, szükségük van ránk. Segíteni őket nem könnyű – többnyire lentről kell kezdeni, lépcsőről lépcsőre haladni, remélve, hogy talán fenn is észreveszik őket.