Horváth Ferenc remélte, hogy maradhat, de emelt fővel búcsúzik

Még 48 óra sem telt el azóta, hogy a piros-kékek átvették a bajnokságban elért második helyért járó ezüstérmet, a Videoton FC vezetősége döntött: nem hosszabbítja meg Horváth Ferenc május 15-én lejáró szerződését. Az élvonalbeli labdarúgóvá Székesfehérváron váló Horváth Ferenc 2015. októberében ült le a Vidi kispadjára, akkor a 7. helyen állt a csapat.

– Nyolc hónapom volt arra, hogy felkészüljek az elválásra, de mégis megérint. Ez olyan, mint amikor a halálos beteg tudja, hogy egyszer az út végére ér, felkészül rá, de amikor eljön a búcsú pillanata, mégis rettentő fájdalmas lehet. Semmit nem mondtak, nem ígértek a vezetők, hogy lenne lehetőség a maradásra. Végig tudtam, hogy mi lesz a forgatókönyv. Egyik nap még azért csapunk egymás tenyerébe, mert szép minden, másnap pedig azért, hogy elköszönjünk.

– Nem is volt Önben kétség, hogy az ezüstérem talán mégis folytatást szülhet?

– Alapvetően nehézséget okozott, hogy úgy kell dolgoznom, az eredménytől függetlenül mennem kell. Ahogy egyre jobbak lettünk, azért reménykedtem, de nem éltem bele magam abba, hogy én leszek a továbbiakban is a Videoton edzője.

– Mindent el tudott végezni, amit szeretett volna?

– Igen. Ha az együtt végzett felkészülés utáni eredménysort nézzük, akkor csak a Fradi volt jobb a Videotonnál két ponttal. A második legtöbb gólt rúgtuk tavasszal és a második legkevesebbet kaptuk. Amit tudtunk, azt elvégeztük, amiben pedig nem voltunk jók, ahhoz még kellett volna néhány dolog, de gondolom, jövőre meglesz.

– Mit nevezne meg erényként az elmúlt nyolc hónap alatt végzett munkában?

– Az elsődleges cél az volt, hogy jó csapatot és közösséget kovácsoljunk a gárdából. Ha jó játékosaid vannak nem jelenti feltétlenül azt, hogy jó csapatod is van. Tavasz végére nagyon jó közösséget alkotott a Videoton, ahol már nem kerekedtek felül az egyéni érdekek a csapatérdeken. Ez volt a legfontosabb, mert a védekezés is csak akkor lehet hatékony, ha az első embertől az utolsóig mindenki kiveszi belőle a részét.

– Azt jól láttam, hogy az előrejáték az utolsó négy-öt mérkőzésre állt össze igazán?

– Tavaly is látható volt, hogy ez a csapat nagyon nehezen boldogul a felállt védelemmel szemben. Kellett volna legalább egy olyan játékos, aki a szezonban legalább tíz gólt rúg. Nem volt ilyen játékosunk, ezért kellett olyan megoldásokat, olyan taktikai elemeket keresnünk, amivel gólt tudtunk lőni. Amikor felállt védelemmel találkoztunk, akkor nagyon nehéz dolgunk volt, mert ott szükség van az egyéni centerkvalitásra. Akik leálltak velünk futballozni, azokat mind megvertük.

– Mire a legbüszkébb?

– A végeredményre. Arra, hogy sikerült a csapatból kihozni a maximumot a helyezés szempontjából.

– Mennyire kedves az ezüstérem?

– Nagyon büszke vagyok rá, 42 évesen ez már a második érmem edzőként. Nagyon kedves számomra, mert az életem során rengeteg időt töltöttem Fehérváron. Mindemellett az okoz még nagy örömet, hogy az én csapatom vívta az utolsó győztes mérkőzést abban a stadionban, amelyben felnőttem.

– Milyen viszonyban vált el az edző és klub útja?

– Semmilyenben, Kovács Zoltán sportigazgatóval kezet fogtunk. Ennyi volt az egész.

– Hogyan tovább?

– Nem tudom. Egyelőre nincs ajánlatom. Van mit kipihenni, nagyon stresszes volt ez az időszak. Van némi restanciám az alvás terén.