Olimpiai hét a Pákozdi Nemeskócsag Általános Iskolában

Rabb Krisztián olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok kardvívó, a Vasas versenyzője már a 2024-es bázeli Európa-bajnokságon csapatban aranyérmet szerzett, aztán az olimpián a Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron összeállítású együttes tartalékjaként az Irán elleni elődöntőben és a Dél-Korea elleni döntőben is vívott asszót, amelynek végén a magyar kardcsapat ezüstérmes lett.

A pákozdi gyerekek legtöbbje tágra nyílt szemmel hallgatta szavait. Az olimpikon és edzője beszélt az élsportolók mindennapjairól, a sportág szeretetéről, arról, milyen a gyermekkori álmokat valóra váltani.

– Már hatéves koromban nagyon tetszett a sportág, egy olimpiai közvetítést nézve döntöttem el, vívó szeretnék lenni. Szüleim érdeklődtek, de azt a választ kapták, hogy még korai elkezdenem. Atletizáltam, és úgy hozta a sors, hogy a Vasashoz kerültem, de minden edzés után bementem a vívóterembe és néztem a vívókat. Egyik alkalommal odajött hozzám egy edző, és megkérdezte, miért ácsorgok ott minden edzésen? Közöltem vele, hogy vívó szeretnék lenni. Mondta, hogy jó, szeptemberben indul egy csoport, jelentkezzek… Mindez márciusban történt, ezért aztán rávágtam, hogy nem, én már a jövő héten kezdenék.

– Eleinte csak időtöltésnek tűnt, szerettem sportolni, de különösebben nem tudtam, mi a célom az egésszel. Ám később lehetőségem nyílt rá, hogy ott lehessek a londoni olimpián, és láthattam, ahogy Szilágyi Áron megnyeri az aranyérmet. Az akkor olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, én is ott akarok lenni az olimpián, és is nyerni akarok… Attól fogva így mentem minden edzésre és minden nap ezért dolgoztam.

– A vívás azért szép, mert bárki ki tudja vele használni a saját adottságait és lehetőségeit. Nagyon fontos – mint az élet más területein is –, a kitartás, az akarat, az, hogy legyen előttünk egy cél. Lényeges a fizikai és a mentális profizmus, hiszen a vívásban egyszerre kell ott lenni testben és fejben is a páston. Nem érzem, hogy bármi kimaradna ezzel az életemből, bár az időm nagy részét valóban az edzés és a felkészülés foglalja le. Reggel felkelek, elmegyek edzésre, aminek nagyjából délben van vége, ebéd után általában vagy a sportpszichológussal való találkozás vagy egy masszás következik, esetleg elintézek valamit. Délután öt órától este kilencig pedig ismét a vívóteremben vagyok. Aztán alvás következik, márpedig én addig tudok aludni, ameddig csak lehet.  

– Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor a csapatba kerültem. Hosszú és nehéz szezon előzte meg a döntést, hiszen nagyjából egy évvel az olimpia előtt bejelentették, hogy összeállt a csapat, aminek én nem vagyok része. Nehéz volt ezek után kitartani és tovább dolgozni a célért, de az utolsó pillanatig nem adtam fel. Végül az Európa-bajnokságon sikerült olyan teljesítményt nyújtanom, amire azt mondták, jó, a csapatban vagyok. Ezek után nagyon vártam, hogy pástra lépjek az olimpián, előre megbeszéltük, hogy lehetőséget kapok. Aztán ott már nem volt több kérdés. Az olimpia egy nagy csata, szívünket-lelkünket, mindent mozgósítani kell a győzelemért.

– Áron nagyon jókat szokott mondani és nagyon tudja motiválni a csapatot. Nem emlékszem pontosan, mit mondott nekünk, valószínűleg arra hívta fel a figyelmünket, hogy minden egyes tusra, minden egyes pillanatra figyeljünk oda, mindig csak az adott asszót próbáljuk megnyerni, ne gondolkodjunk előre. Mi vagyunk a magyarok és mi győzünk. És általában igaza lett.

– Megpróbált az iráni kizökkenteni, mert látta, hogy amit csinál, az nem jó. Sajnos sikerült neki, legalábbis ezzel szembesültem, amikor a mérkőzést visszanéztem, hiszen elrontottam pár tust. Az élmény bennem van, de érdekes, hogy magára a vívásra nem emlékszem pontosan, mindig látok újdonságot, ahányszor csak visszanézem az asszót. Egyébként, általában ha valamit elrontok, azt fejben újra lejátszom és megpróbálom kijavítani.        

– Nagyon fontos, hogy mindenki életében legyen egy példa, hogy lássa, milyen irányba akar haladni. Ilyen nekem Szilágyi Áron, akit figyeltem az edzéseken, mert meg akartam tanulni, miként kell vívnom ahhoz, hogy én is magas szintre jussak. De nagy példaképem például Michael Jordan is, az ő elszántsága, az, mennyire megtesz mindent a siker érdekében. Azt javaslom, mindenki nézzen ki magának valakit, és próbáljon meg rá hasonlítani.

A beszélgetés során megelevenedtek a gyermekkori emlékek, a versenyek és a párizsi elődöntő és a döntő. Hatalmas élmény volt az autogram osztás, az olimpiai ezüstérem kézbevétele és a közös osztályképek elkészítése. De amit minden diák hazavihetett a szívében, azt Rabb Krisztián így mesélte el:

– Igazából azt az érzést el sem lehet mondani, azt érezni kell. Nekem már sokszor megadatott, hogy ott állhattam a dobogón és meghallgathattam a Himnuszt. Nagyon szeretem a hazámat, nagyon szeretem Magyarországot és megtisztelő, hogy érte harcolhattam és küzdhettem. Az olimpiai ezüst is oké, életem legnagyobb eredménye, de kellene majd egy arany is! Ám messze még a következő olimpia, előtte jön az év végén a világbajnokság, egyelőre arra kell összpontosítani.

A Pákozdi Nemeskócsag Általános Iskola egész évben számos nagyszerű eseményt szervez, ezek egyike volt az a programsorozat, amely az olimpiai eszmét járta körbe sok mozgással, alkotással, előadással. Az „Olimpia hete” minden negyedik évben nyitja meg képzeletbeli kapuit, a témahét egyrészt az olimpia eszméjével, az olimpiák történetével, a magyar sikerekkel igyekszik megismertetni a diákokat, másrészt az aktív részvétel lehetőségét kínálja a sportos megmérettetéseken.

Hétfőn látványos megnyitóval kezdődött a hét, meggyújtották az olimpiai lángot, és Pákozdon is letették olimpiai esküt. Keddtől a tanórákon különböző projektek kezdődtek, az adott korosztályoknak megfelelően feldolgozták az olimpiai mozgalom történetét, kabalákat, zászlókat terveztek, a testnevelés órákon pedig különféle sportágakban mérték össze tudásukat a kisdiákok. A záróünnepséget a díjkiosztókkal pénteken rendezik meg.