Fejér vármegyéből a világ elitjébe

Honnan jönnek, hogy ismerték meg egymást? 

Horváth Márton (H. M.): Kézilabdázóként kezdtük mind a ketten. Székesfehérvári vagyok egyébként, a Tóvárosi Általános Iskolába jártam, kézilabdázni pedig az Alba Regiánál kezdtem, utána megfordultam a Cunderben is, így megfertőződtem a sporttal. A 2003-as női felnőtt világbajnokságot már lelkesen követtem, akkor voltam 10 éves. Egyébként más sportágakat is kipróbáltam, Nagy Zsolttal, a Puskás Akadémia válogatott futballistájával a Vidiben még futballoztunk is együtt. A gimnáziumi éveim alatt aztán elvégeztem a játékvezetői képzést, az egyetem mellett pedig tökéletes munkának, hobbinak bizonyult az egész. Aztán elvégeztem a matematika-földrajz szakos tanárképzést, visszajöttem Székesfehérvárra tanítani a Kodolányi János Középiskolába. 

Altmár Kristóf (A. K.): Én is megyei vagyok, Móron nőttem fel, középiskolába pedig Székesfehérvárra jártam. Amikor végeztem a gimivel akkor kerültem fel Budapestre egyetemre, a kézilabdát nem akartam abbahagyni, így felmerült a kérdés, hogy mi legyen. Mivel Marcival mi már ismertük egymást a Vasvári Pál Gimnáziumból, egy egyetemre, ráadásul ugyanarra a szakra mentünk és a kollégiumban is szobatársak voltunk, így úgy döntöttünk belevágunk, és közösen leszünk játékvezetők. Elvégeztem az egyetem első évében az ehhez szükséges képzést, és nyáron már együtt fújtunk. Én az egyetem után Budapesten maradtam, megnősültem és innen jártam le tanítani négy éven keresztül a Vasváriba, ahol én is tanultam. Idén ősszel költöztem vissza a családommal Fejér megyébe. 

Öröklődött a családon belül a sport iránti szeretet?

A. K.: Nekem főleg édesapám volt az, aki sokat sportolt, és az elmondása szerint mindenben egészen jó volt, amit kipróbált. Az egyik kedvence volt a kézilabda, szóval ez nekem talán innen jött, ő mondta, hogy menjek el az első edzésre mert ez nekem tetszene.

H. M.: Nálam édesanyám is igazán sportos volt, NB I-es szinten futballozott, édesapám pedig szintén kézilabdázott akárcsak én. Nem tettek rám nyomást, én választottam a kézilabdát, de az ő indíttatásukra kezdtem el.

Megismerték egymást és akkor onnantól kezdve minden ment a maga útján.

H. M.: Én már 16-17 éves korom óta játékvezető vagyok, de közösen 2013 óta fújunk, amikor Kristóf elvégezte a képzést. Alapvetően jó barátok voltunk, mert egy középiskolába jártunk, nyaranta tíz napot együtt túráztunk a Vasvári vándortáborában, aztán ugye az is kiderült, hogy ugyanazt szeretnénk majd csinálni, a matek-földrajz vonalat. Minden is összekötött minket.

A. K.: Végigjártuk a ranglétrát, elkezdtünk utánpótlás meccseken vezetni. Emlékszem, nagy élmény volt, amikor 2013 nyarán már mentünk az első Cell Kupánkra, ami egy ilyen hatalmas utánpótlás kéziladaünnep. Onnantól aztán utánpótlás, megyei osztályok, felnőtt bajnokságok. Talán annyiból volt speciálisabb a helyzetünk, hogy éppen akkor kezdtünk meccseket vezetni, amikor a Játékvezetői Albizottság komoly fiatalításba kezdett. Jókor voltunk jó helyen, így a megszokottnál gyorsabban tudtunk lépkedni a magasabb osztályok felé.

Nem jelentett problémát, hogy Márton tapasztaltabb?

H. M.: Szerintem ez pont így jött ki jól. Emiatt Kristóf jobban tudott fejlődni, és ez is segített minket abban, hogy hamar megugorjuk az egyes lépcsőfokokat. Ahogy elkezdtük együtt második évben már NB II-es meccseket fújtunk és hamar belekóstolhattunk az NB I-be is. 2021-ben EHF jelvényt, majd egy évvel később az IHF-es minősítést sikerült megszereznünk. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy jó barátok vagyunk, ez is segítette a munkát.

A közös út eddigi csúcsa pedig mondhatjuk, hogy a 2024 nyarán vezetett kínai rendezésű U18-as női vb döntője?

A. K.: Talán azt mondanám inkább erre, hogy az egyik csúcs. Ne tudnék egy meccset kiemelni, mindig próbálunk magunk elé rövidebb és hosszabb távú célokat kitűzni. Szerencsére voltak már korábban is ilyen sikerek, most egy újabbat pipálhattunk ki.

H. M.: A legtöbb szezonban jön egy ilyen meccs. Ilyen volt, amikor az első NB II-es női találkozónkat vezettük, aztán utána az NB I-es összecsapások, amiket fújtunk, mind-mind egy újabb kihívás és egy újabb csúcs. Úgy kell hozzáállnunk, hogy amelyik meccset most épp vezetjük az a legfontosabb, ezért oda kell tennünk magunkat. A legnagyobb segítség, hogy immár hivatásos játékvezetőkként működünk a Magyar Kézilabda Szövetség programjának a segítségével, így csak erre kell koncentrálnunk.

Van olyan, akinek sokat köszönhetnek az eddigi pályafutásuk során?

H. M.: Azt hiszem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nagyon hálásak vagyunk Babiczky Tibornak, aki az első években a mentorunk volt. Ilyen személy még Soós Balázs, aki jelenleg a nemzetközi szövetségnél dolgozik, valamint a magyar és a külföldi kollégák is, akikkel kiváló szakmai megbeszéléseket tudunk folytatni és sokukkal jó barátságban is vagyunk.

Milyen különbség van a női és a férfi kézilabda között játékvezetőként?

H. M.: A női mezőnyben talán a kommunikáció a részünkről fontosabb szereppel bír, míg a férfiaknál a nagy határozottság a fontos. 

Ebben segítségükre lehet az, hogy tanárként diplomáztak?

A. K.: Szerintem mindenképp hatalmas segítség ez, hiszen alapvetően sok dolgot hozunk magunkkal a végzettségünkből kifolyólag. Napi szinten, órákon keresztül gyakoroltuk. a kommunikációt, vannak azonban olyan kollégák, akiknek sokkal nehezebb lehet ezt begyakorolni. Ez mindenképp előny, hiszen fontos kihez hogyan szúlunk, minden helyzetben tudnunk kell kommunikálni, a pedagóguspálya pedig erre bővan adott alkalmat.

H. M.: Talán még azért is fontos ez, mert jobban tudunk reflektálni a mérkőzések után, vagy akár már a meccs alatt is tudjuk elemezni a dolgokat és elmondani azt, hogy miben kéne fejlődnünk.

Mennyire van meg a kézilabdában az a fajta inzultus a játékvezetőkkel szemben, mint ami például a labdarúgásban?

A. K.: Nagyjából ugyanannyira, de játékvezetőként nem erre fókuszálsz, hanem ami a pályán történik. Próbálnak ránk nyomást gyakorolni, de sokkal ritkábban veszem ezt észre, mint amilyen gyakran próbálkoznak vele. Alapvetően azt biztos, hogy azért nem mondják, hogy „jaj de ügyes vagy Kristóf”.

H. M.: Az biztos, hogy tökéletes játékvezetők nem lehetünk, hiszen nagyon gyorsan kell döntést hoznunk. Ha öt másodperccel később kellene meghozni ezeket, akkor már lehet, hogy mást ítélnénk, de pont emiatt lesz jó vagy még jobb játékvezető az ember, hogy a másodperc tört része alatt nagy többségben milyen döntéseket hoz.

A. K.: De azt tegyük hozzá, hogy a szurkolók pontosan ilyen gyorsan meg tudják ítélni, hogy jól vagy rosszul döntöttem. (nevet)

Eldöntöm, hogy játékvezető szeretnék lenni. Mit kell ehhez tennem?

H. M.: Minden évben indítunk tanfolyamokat, azonban az érdeklődés szerintem nem elégséges. Emiatt várunk mindenkit, aki szereti a kézilabdát és szeretne ennek a nagyszerű sportágnak a részese lenni. Jelentkezni akár nálam is lehet, hiszen én vagyok Fejér vármegyében az oktatásért felelős szakreferens, úgyhogy én szoktam tartani a tanfolyamokat, több kolléga segítségével. Ami motivációt jelenthet bárkinek, hogy annak idején én sem gondoltam, hogy egy U18-as világbajnoki döntőt sikerül lefújnom, vagy, hogy Kristóffal két-három hetente külföldre utazunk meccset vezetni. Nem egyszerű idáig eljutni, vagy még tovább, sok munkát kell beletenni, de munka nélkül nincs siker. 

Nagyban segítheti az a játékvezetést, ha valaki rögtön viszi magával a társát is.

H. M.: Igen, de ez sajnos nem jellemző. Nálunk Kristóffal nagy előny a pályán végzett munkában, hogy ismerjük egymást és barátok vagyunk. Persze enélkül is működhet a dolog, beszéltünk már olyan kollégával is, aki elmesélte, egymás mellett ülnek egész nap csöndben, csak a kétszer harminc percben dolgoznak együtt egy kis túlzással. Én azért azt hiszem jobban élvezem így, hogy a barátommal csinálhatom közösen ezt a feladatot.

Így, hogy szóba került, hogy néz ki egy mérkőzésnapi rutinjuk?

A. K.: Ha egy hazai bajnokit nézünk akkor aznapra igyekszem semmi nagyobb horderejűt betervezni. Egy kis játszóterezés délelőtt a gyerekekkel, ha tehetjük akkor már előtte nap letudjuk a főzést. Délután egy kis csendes pihenő, aztán elindulok a meccsre. Ez sokszor összejön és így egész kényelmes a nap.

H. M.: Én is igyekszem pihenni, de aktív kikapcsolódást választok, mondjuk sétálok egyet. Aztán ebéd után pihenek egyet, és indulás a meccsre. Szerencsére így, hogy hivatásos játékvezetők lettünk megengedhetjük magunknak, hogy így készüljük egy mérkőzésre. Amíg munkából kellett menni ez nem volt egyszerű, hiszen megtartottunk hat órát az iskolában, beültünk az autóba, épphogy nem késtünk el és fáradtan, pihenés nélkül kellett valami jót kihozni az egészből.

Említették, hogy tanítottak mielőtt hivatásos játékvezetők lettek. Mit szóltak a diákok ehhez a tevékenységhez?

H. M.: Pont beszélgettünk erről Kristóffal, hogy ő annyira nem mondta a gyerekeknek, hogy ilyen, vagy épp olyan meccset fúj, de persze tudták róla, hogy mit csinál. Ezzel szemben én a Kodolányiban javarészt sportosztályokban tanítottam és mindig mondtam, hogy meccsre megyek, ha esetleg TV-ben is adják akkor azt is említettem és szurkoltak is nekem a diákok. 

A. K.: Egy nagyon aranyos történetem is van egyébként, hogy az U18-as vb-n Kínában összefutottam egy volt diákommal. Rám írt a közösségi médiában, hogy a testvére az U18-as magyar válogatottban játszik és kijöttek a családdal szurkolni neki, így megkérdezte, hogy én nem vagyok-e itt véletlenül. Össze is futottunk az azt követő magyar meccs előtt, beszéltünk egy félórát, jól esett a szívemnek ez.

Mennyire hiányzik a tanári élet?

H. M.: Nagyon furcsa, hiányzik, mert szerettem tanítani, de valamit valamiért. Ez az útja annak, hogy a játékvezető szakmában jobban, dinamikusabban fejlődjünk és elérhessük az álmainkat. Ezt a választást meg kellett hoznunk, az elmúlt tíz hónap alapján pedig azt tudom mondani, hogy nem bántam meg. Persze ha egyszer odakerülök, akkor azért szívesen oktatnék majd matekot és földrajzot.

A. K.: Szerencsére kell továbbképzéseket és előadásokat tartani, ahol azt a fajta exhibicionizmusomat ki tudom élni, amit eddig a tanórákon tudtam.

A kettejük kapcsolatára visszatérve. El tudnák képzelni egymás nélkül az életüket?

A. K.: Ha tudná, hogy hányszor álmodtam erről. (nevet). Viccet félretéve, nagyon jó, hogy barátként tudunk a munkában együtt dolgozni. Az biztos, hogyha megsérülne bármelyikünk és kiesnénk egy hosszabb időre a kézilabdás közegből, akkor nem távolodnánk el egymástól, mert nem csak a kézilabda az, ami meghatározza a barátságunkat Marcival.

Mit üzennének a jövő játékvezetőinek?

H. M.: Talán mondhatom mindkettőnk nevében: gyertek, csatlakozzatok hozzánk, hiszen a kézilabda és a játékvezetés is nagyszerű buli. Várunk mindenkit sok szeretettel, akit érdekel akár a sportág, akár annak nem a játékos oldala.