Mit mutat a huszáregyenruha? A külsőn is meglátszott a hazaszeretet

A magyar huszár egész Európában híres volt, több nyugati ország vett hazánk lovasságáról példát - kezdi a régmúlt felidézését Csepin Péter, a hagyományőrző Fehérvári Huszárok Egyesületének tagja.
- Bár sokan másképp magyarázzák, a legvalószínűbb, hogy maga a huszár szó is magyar eredetű. A húsz jobbágytelek után kiállítandó  egy lovas katona elnevezéséből származtatják. Az egyes magyarázatok, miszerint a latin cursor, azaz követ szóból alakult ki a huszár elnevezés, tévútra visznek, mivel lehetetlen, hogy például az olaszok saját huszárjaikat ne a latin kifejezéssel illessék. Ehelyett az olasz huszár máig ussaro: kétséget kizáróan a huszár olaszosodott változata.
A honfoglalás óta rendelkezik  a magyarság könnyűlovassággal, mindig is az ő feladatuk volt az, amit ma a kommandósok végeznek:  az erőszakos felderítés, az ellenségről való információszerzés, tudjuk meg Pétertől.  Bár a huszárság fénykorát Mária Terézia idején élte, igen fontos szerepet játszott az 1848-as szabadságharcban. Ekkor ugyanis a magyar lovasságot teljes egészében a huszárok adták, minden feladatot ők láttak el. Így a dragonyosét, aki eredetileg a hadszíntérre lóval érkezett, ám ott gyalogosan harcolt, az ulásunét, azaz a lovon, hosszú dzsidával harcoló katonáét, valamint  a vértes szerepét is ellátta, aki vértben, lóhátról hadakozott. A szabadságharc alatt volt rá először példa, hogy a nemzeti őrsereget adó huszárok egy tömbben, úgymond kengyel-kengyel mellett harcoltak, ezzel félemlítve meg az ellenséget, mégpedig sikerrel.

- Huszárnak lenni nagy megbecsültséget jelentett a magyar történelemben - mondja Endresz János, a hagyományőrzők huszárkapitánya, lovassági szemlélője. - Zsoldot, ellátást kaptak, de nem ez számított igazán. Aki a katonai szolgálatból hazatért, komoly ember lett. Kapott földet, volt hitele, a nők is szívesebben álltak vele szóba. Sőt, aki elkerülte a katonaságot, azt nem is vették emberszámba a menyecskék, még a Horthy-korszakban sem, nemhogy akkoriban. Aki huszárnak ment, bejárhatta Európát, világlátott ember lett belőle, ami nagy dolognak számított egy kis faluban. Olyan is volt, aki már házas emberként vonult be, mégpedig azért, hogy ellássa a családját. Az otthoniak pénzt kaptak, amíg a ház ura a távolban harcolt.
A huszárok kiképzése folyamatos volt, mindennap gyakorlatoztak. Az 1848 előtti időkben még tizenkét évre toborozták a fiatalokat.
- Huszárnak az mehetett, aki meg tudta ülni a lovat. Ez nem volt ritka, hiszen egy falusi embertől nem állt távol a lovaglás tudománya, annak idején sok településen volt ménes, s a gyerekek önkéntelenül is magukba szívták a lovas ismereteket. A kiképzés során így csak csiszolni kellett a tudást. A huszárt megtanították, hogyan kell a lovon vívni, harcolni, az állatot úgy irányítani, hogy a csatatéren együtt mozogjon a többivel, s a legapróbb parancsra a pillanat tört része alatt cselekedjen. A csikósokból váltak persze a legjobb huszárok, ők olyan tudással rendelkeztek, hogy bármit el tudtak érni egy olyan lónál is, amit a csata előtt fogtak ki a szekérből.
A lovas mellett a lovat is rendszeresen tanították, naponta lovardai képzést kaptak, tudjuk meg Endresztől.
A legjobb a csikós ló volt, hiszen azt már a gazdája betanította: nem kis dolog, hogy egy füttyentésre az állat a csikóshoz futott, akkor is, ha az homlokegyenest az ellenkező irányba hívta, mint amerre a ménes vágtázott. Azért lehettek a huszárok sikeresek, mert annyira együtt tudott működni ló és lovasa, hogy bármilyen gyors vágtában képes volt a tökéletes mozgásra.
Mindehhez megfelelő lószerszám és persze öltözék is kellett. A lovakat - ellentétben sok nyugati ország nehézlovasságával -, minél könnyebben szerszámozták fel. Az egyenruhának hasonlóan könnyűnek kellett lennie, hogy ne nehezítse az állatot.
- A huszárok csizmában, sarkantyúval, szűk nadrágban lovagoltak. Felsőöltözetük egy dolmányból és egy mentéből állt. Az egyenruha színe változó volt a szabadságharc idején is, hiszen régen a lovas alakulatokat a nemesek állították föl, s ők határozták meg, milyen színt viseljenek a katonák - meséli a világoskék egyenruhás  ifj. Szabó László, a fehérváriak egyike.
- Ez a hagyomány a reguláris huszárezredeknél is megmaradt, az ezredtulajdonos döntött az egyenruha színéről. A 18. és 19. században, így a szabadságharc idején az volt a divat, hogy minél pompásabban vonuljanak fel a katonák a harctéren. Már távolról meg lehetett állapítani, melyik alakulat hol áll, mert különbözőképpen festettek.
- A legfontosabb talán a csákó színe volt, hiszen a csata kavalkádjában, a porban ez látszott a legjobban, s ez segített a vezénylő tiszteknek az irányításban. Mi, a Fehérvári Huszárok a 10. huszárezred színét viseljük. Ősünk a Beleznay huszárezred volt, amelyet nemes Beleznay János állított föl Mária Terézia trónrakerülésének idején.
Már akkor világoskék volt a dolmány és a nadrág, és ez hagyományként megmaradt a 19. század végéig.
- Az egyenruhát kiegészíti még a tarsoly, amelynek díszítése szintén jelképet hordozott, az enyémen például egy F betű jelenti I. Ferenc nevét - mutatja az oldalán, a kard mellett lógó ékes tartozékot Szabó László.  Eredetileg az iratokat, okmányokat hordták itt, illetve a hírvivők ebben szállították a hadparancsokat. Később inkább csak dísz lett, de ma sem utolsó, hogy van miben tárolni a papírzsebkendőt és a jogosítványt.

A dolmány zsinórozása - bár a huszárok fontos ismertetőjegye -, nem csupán esztétikai célokat szolgált: sűrű varrása miatt egy-egy nagyobb kardcsapást is kivédhetett.
- Azon a dományon, amit mi viselünk sárga-fekete a zsinór színe, amely a Habsburg császári családra utal. Ám a Kossuth-időkben újonnan felállított huszárezredek viseletét nemzeti színű díszítéssel látták el. A zsinórokat sárga-feketéről piros-fehér-zöldre cserélték, a csákóra a császári színek helyett nemzeti tollforgót, rózsát helyeztek el, a kardbojt szintén a magyar trikolort hordozta.
 A külsőn is meglátszott tehát a szívből jövő hazaszeretet, ami csatába hívta őket.