Egy kézfogás örökre meghatározta sorsát

Major Ferenc 1922-ben született Székesfehérváron. A második világháborúban a magyar légierőnél szolgált fegyver- és bombaszerelőként, a Székesfehérvár melletti, börgöndi repülőtéren volt újonc katona, aztán Újvidékre, Kassára, Ungvárra, Szentkirályszabadjára majd Veszprémbe sodorta a világégés.

A háborút viszonylag szerencsésen vészelte át, hiszen túlélte a harcokat és a hadifogolytábor poklát is elkerülte. Az ötvenes évek „szűk levegőjében” mozdonyvezető lett. Eljött az a nap, amely megváltoztatta az életét: 1951-ben Veszprémből Győrbe irányított egy vasúti szerelvényt.

A pannonhalmai állomáson megállt a vonat, s leszállva Major Ferenc kezet fogott a nagybátyjával – nem gondolta volna, hogy ezzel évtizedekre súlyos pecsétet tesz a sorsára. Ugyanis nagybátyja katolikus pap volt: valaki meglátta és a kor „szokása” szerint jelentette a parolát. Mire Major Ferenc Győrbe ért a vonattal, bár nem tudott róla, már klerikális reakciós lett. Ez akkoriban egy, a katolikus egyház és papság oldalán álló személyt jelölt, vagy egy intézmény, mozgalom, irányzat minősítésére alkotott, elmarasztaló politikai kifejezés volt. Sulykolása a magyarországi kommunisták számára 1945 után a hatalom megszerzésének egyik legfontosabb, aljas  eszköze lett.

A győri vasútállomáson már várta a politikai tiszt és számon kérte rajta azt az ártatlan, családi kézfogást. Hiába szabadkozott, a „kommisszár” vagy valamelyik felettese úgy döntött, hogy mozdonyvezetőként nem dolgozhat tovább. Akkor hazament Székesfehérvárra és várta a folytatást. Végül büntetésből Várpalotára helyezték, ahol egy ideig – amíg lehetett – jól érezte magát, mert szinte csak vontatnia kellett a szerelvényeket ide-oda. De egy idő után ott is magához szólította a főnöke, s azt mondta neki, klerikális reakciósként vagy kénytelen kirúgni, vagy elviszi az ÁVH. (Elmesélte: volt olyan barátja, akit elvittek akkoriban, s úgy megvertek, hogy lepedőben kellett forgatni.)

Ismét visszatért Fehérvárra, a Motorjavítóba, ott dolgozott a háború előtt is. Esztergályos lett, igen jó szakember, hiszen 1938 és 1941 között Hajmáskéren nagyon megtanulta a szakmát. Majd átkerült a Kolorit gyárba, aztán a Könnyűfémműhöz, később húsz évet húzott le a Vízügynél. De még ennyi idő után is mindig előkerült a „reakciós” múlt, amely végig kísérte egész életében. Olyan emberek toltak ki vele, akik fordítva tartották a kezükben a műszaki rajzot.

Major Ferenc kifakad: most, kilencvenkét évesen azt szeretné, ha nyugdíját úgy rendeznék végre, hogy kárpótlást kapjon a sok évtizedes mellőzöttségért. Amennyi még számára hátra van, teljék le becsületes kárpótlással.

Őt nézve – miközben korát meghazudtoló frissességgel idézi a múltat –, azt gondolom, ez nem elsősorban anyagi kérdés. A lelkének, az igazságérzetének fontos ez most már leginkább. A teste botra támaszkodik, de a büszkesége még a régi. Az fiatal maradt.