Országos elsőként, 40 éve lett városi televízió Fehérváron

Büszkén vállalható tény, hogy a kábeltévézés, a közösségi televíziózás gyökerét négy évtizeddel ezelőtt Székesfehérváron ültették el, majd a példa nyomán gyorsan következett a dunaújvárosi és a móri hálózat kiépítése. Igazi hőskorszak volt minden szempontból. Az országban a tévézés ugyanis – leszámítva a gyakran csak sisteregve fogható „grácot” – addig egyet jelentett a Magyar Televízió műsoraival, azonban idővel megteremtődtek a változás politikai és technikai feltételei.

Bár már 1983-ban az akkori leánykollégium épületének egyik zugából titokban ki-kimentek próba képújságképek, néha az éjszaka leple alatt egy-egy vhs film, de hivatalosan Székesfehérváron 1984. március 19-én egy Commodore számítógépről kezdődött el a városi televízió képújságjának adása, akkor már a kábelhálózaton keresztül minden bekötött lakásba eljuthatott a jel. Négy nevet fontos megemlítenünk ezzel kapcsolatban az akkori IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) munkatársai közül: Kürthy Attiláét, Segesdi Józsefét, Kunos Lászlóét és Kolos Lászlóét. Nekik volt köszönhető, hogy aztán néhány hét múlva, május elsejével elindult az első kísérleti adás, ami technikailag azt jelentette, hogy hétfőnként és csütörtökönként már képet, azaz videojelet sikerült továbbítani a hálózaton keresztül. Ahhoz, hogy az első hivatalos adás is megjelenjen a székesfehérvári képernyőkön, még további hónapok kellettek: ez 1984. december elsején történt meg.

Negyven év már történelem, akik akkor ott voltak a kezdeti időkben, nagy többségükben ma nincsen közöttünk. Én is csak azért írhatom meg ezt a beszámolót, mert utolsó éves gimnazistaként, nem hivatalos gyakornokként kerültem a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségébe, már 1984-ben. A helyi televíziót a hírlapos újságírók kezdték szakmailag összerakni és működtetni: a hírlapírókból lettek a riporterek, a fényképészekből pedig az operatőrök. Az egészet Baranyi Pál fogta össze és teremtette meg, aki korábban Miegend Árpád operatőrrel megbízásos jelleggel, alkalomszerűen (én néha világítottam nekik) tudósításokat készített a Magyar Televízió esti híradója számára, és aki később főszerkesztője lett nemcsak a városi televíziónak, de a Fejér Megyei Hírlapnak is. Nagyjából ebben kimerült a tévés múltja, ezért mély vízbe ugrást jelentett számára a városi televízió elindítása, ám ezt a bizonytalanságot minden kételkedő előtt lehengerlő stílusával és meggyőző személyiségével feledtette el. És ő volt az, aki a pártbizottságnál (MSZMP) a hátát tartotta mindenért: mert ne feledjük, még vastagon diktatúrában éltünk, ha valami nem jól sült el, vagy csak áthallásosnak bizonyult, menni kellett a Zichy liget végébe, Sudár Iván ideológiai titkár szőnyegének szélére jelenteni. Aki a besúgóin keresztül értesült arról, ha valamelyik hírlapíró kissé vagy jobban kapatosan előző este az újságírói törzshelynek számító Tiszti Klubban a rendszert vagy a szovjet hadsereget szidta, esetleg az mondta, hogy Lenint gumiból csinálták meg, és csak egy bábú fekszik a moszkvai mauzóleumban.

„…nem a megalkuvó és bizonyos vezetői szolgálatokat ellátó televízió a jó, hanem az, amely képes a helyi politika társalkotójaként közreműködni a nyilvánosság alakításában” – mondta Pozsgay Imre államminiszter, aki először nevezte ellenforradalom helyett népfelkelésnek azt, ami 1956-ban Magyarországon történt. De az út még hosszú volt, először helyet kellett keresni.

Ebben Szigli István, a város mai önkormányzati képviselője volt a kezdeményezők segítségére, közreműködése nyomán az akkori Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) Ady Endre utcai székházának hátsó frontján, a padlástérben rendezkedett be a stúdió. Megkezdődtek az első adások, bejelentkezett a bemondónő, Takács Mariann, aztán akire én jobban emlékszem, Sajgál Erika, aki később sikeres színésznőként folytatta pályafutását.

A technikai főnök Szentgyörgyi Tamás volt, akit Halász István és Nagy Zoltán Péter operatőrként és vágóként szolgált, az első riportokat Móré Erzsébet és Farkas Eszter készítette. Pintér István egykori rádiósként szállt be a buliba, Sipos József a hírlap sportrovatának vezetőjeként lett televíziós. Tudom, biztosan sok nevet kifelejtek, de a „régiek” közül megemlítem Gregority Antalt, Fási Lászlót, majd a harmadik hullámosokat: Hullám Tibort, Burján Zsigmondot, Szakonyi Győzőt, Posch Edét, Csató Barnát, Zsiday Csabát. Aztán a tévé megerősödött, átköltözött a Jókai utca elejébe, és jöttek az újabb kollégák: Tribolt Lajos, Czékmán Péter, Pekarek János, Gábor Gina, Töttő Katalin, Preszter Elemér, Sági István, Csabai Dorina, Póczos Tibor, Megyeri Zoltán, valamint a kultúrára és közéletre ma is éhes Zsohár Melinda és a többiek… Baranyi Pál idővel még azt is kigyomrozta a pártbizottságból, hogy az ország első helyi televíziója vadonatúj japán felszereléseket kapjon: Sony kamerákat, monitorokat, vágópultot, magnót, keverőpultot mindent. Nem hittünk a szemünknek. (Ez olyan minőséget jelentett, hogy 1987-ben Kanadában, amikor disszidálási kísérletem során munkát kerestem a torontói televíziónál, ugyanezeket az eszközöket találtam ott, tehát már másnap be tudtam volna állni dolgozni.)
A sportesemények közvetítései sokat lendítettek a helyi televíziózás népszerűségén. Abban az időben lett világhírű a Videoton labdarúgócsapata, a legendás UEFA-menetelés egészen a madridi döntőig vitte a fiúkat. De nem mindenki láthatta a külföldi mérkőzéseket, ezért számított rendkívülinek, hogy 1985-ben a Malmö elleni találkozót már a helyszínen rögzítettük, és miután a kazettával kalandos módon hazaértünk, itthon többször egymás után lejátszhattuk a székesfehérváriaknak.

Gyorsan országos vissz­hangja támadt a székesfehérvári úttörő televíziózásnak. Az első, padlásszobában berendezett stúdiónkba egy seregnyi tévés szolgája kíséretében eljött a kommunista káder Vitray Tamás is, aki lekezelő és nagyképű interjút készített velünk, vidékiekkel. Csodálkozva láttuk, de később megszoktuk, hogy hárman végeztük el ugyanazt a munkát, amit a Magyar Televíziónál nagyjából tizenöten csináltak meg. Aztán eljött egy egészen más karakterű tévés, Déry János (többször voltam operatőre helyszíni felvételeknél), aki tőlünk kapcsolódott be az „Ablak” című országos adásba, amelynek megfelelni bizony nem volt kis teljesítmény a részünkről. Ám nem volt megállás: még sokan emlékezhetnek Rózsa György „Kapcsoltam” című kvízműsorára, amely a maga idejében a képernyők elé szegezte a fél országot. Nagy eredménynek számított, hogy az adást Rózsa Gyuri a székesfehérvári stúdióból is nagyon sokszor megcsinálta.

Nem mi lettünk volna, ha megmaradunk a helyi szerkesztőség és a stúdió falai között. Az 1989-es, akkor forradalomnak hitt romániai katonai hatalomátvétel idején stábunk hosszú filmet forgatott, a tévé Volgájával egészen Székelyföldig eljutottunk. Aztán a székesfehérvári televíziózás csapatát, annak kemény magját továbbsodorta a történelem: ott voltunk Fa Nándorral vitorlás világjárásainak több kikötőjében, majd teljesen meggondolatlanul, rettegve készítettünk riportokat a délszláv háborúban. Forgattunk háromszáz méter mélyen egy bauxitbányában, aztán több ezer méteren a levegőben, a taxisblokád zűrzavarában ugyanúgy, mint Aczél György egyik utolsó nyilvános fórumán, a velencei KISZ-táborban, amely a kommunistáknak szemtelennek számító kérdések miatt fulladt botrányba.

Azóta negyven év telt el, és amiről írtam, több mint helyi sajtótörténelem. Diktatúrában kezdődött el a televíziózás Székesfehérváron olyan körülmények között, amelyeket ma már nehezen tudnak elképzelni azok, akik szerencsésebbek nálunk, mert szabadságban születtek. Amióta először megnyomta valaki nálunk az „adás” gombot, azóta átdübörgött rajtunk a rendszerváltás, teljesen átrendeződött a média egész hálózata és minden ideológiai viszonyítási alapja.

Miközben az első magyarországi városi televízió megszületéséről írok, nevek, arcok, történetek tucatjai kapnak fényt a fejemben, eszembe jutnak küzdelmeink és kudarcaink, füstös kocsmákban töltött világmegváltó terveink, életmódunk, kiszámíthatatlan munkahelyünk miatt félrement kapcsolataink és házasságaink, az állandó pénztelenségünk mellett az örök cinizmus, az öngúny, és mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért a rengeteg nevetés.

Most, amikor negyven év után erre gondolok, arra jutok, milyen jó dalokat tudott volna erről énekelni Cseh Tamás.

De sajnos ma már ő is halott.