Papp Laci szerezte Helsinki utolsó magyar aranyérmét, miután megmutatta, merre van a „Pofonok völgye”

Háromszor – Londonban, Helsinkiben és Melbourne-ben – nyert olimpiát a Budapesti Bástya és a Budapesti Vasas sportolója: ilyen sorozatot addig soha előtte egyetlen ökölvívó sem tudott produkálni az egész világon. (Azóta erre csak két kubai ökölvívó volt képes.) Itthon, 1946 és 1956 között hétszer lett nemzeti bajnok. Az amatőrök között mindent elért, ami embernek csak lehetséges volt, mégsem teljesedhetett be az összes álma, mert a profi világbajnoki címért kiírt mérkőzésére a kommunisták a hívő, a legnehezebb időkben is templomba járó bokszolót nem engedték elutazni. Némi gyógyírt jelentett a számára, hogy a profik között is – Bécsben megvívott mérkőzéseinek köszönhetőn – 1962-ben Európa-bajnoki övet szerzett. Huszonhét profi meccséből egyébként huszonhetet megnyert, kétszer döntetlenre végzett, azaz egyet sem veszített el. Ehhez mester is kellett Adler Zsigmond személyében, aki pontosan tudta, mikor mit kell tanácsolnia tanítványának: és az eredmény nem maradt el.   

Ritka humorral később sokat emlegette, mennyire megviselte a Helsinkibe vezető repülőút, amit nem bírt a gyomra és ezért borzasztó rosszulléttel érkezett meg a finn fővárosba. Szerencsére ez később nem látszódott meg a teljesítményén, hiszen a ringbe lépve először a második menetben kiütötte Spider Webbet, aki később a világranglista második helyéig jutott, majd a kanadai Chase-t, akit akkoriban a legtehetségesebbek között tartottak számon. Aztán következett még két verésre váró, Szpaszov és Herrera, majd a döntő. Papp Laci augusztus második napján ismét az olimpia dobogó legfelső fokára állhatott. Akkor már nem először, de nem is utoljára.  

A döntő mérkőzésről így tudósított Feleki László Tizenhat nap című könyvében: 

„Hatalmaserejű biztatássá erősödik a magyar tábor hangja, amikor megkezdődik a harmadik menet. Ez a menet rosszul indul a délafrikai számára. Előrejön, ütni akar, de alig lendül meg a balkeze, Papp villámgyorsan jobbal keresztbeüti, s a kemény ütés Van Schalkwyk állát találja el. Telitalálat, tízes kör! A délafrikai térde bukik, szédülten támaszkodik a karjára. A mérkőzésvezető számolni kezd. Egy… kettő… három… négy… öt… hat... hét… nyolc… a délafrikai nagynehezen föltápászkodik, de szinte tehetetlenül Pappba kapaszkodik. Papp udvariasan eltolja magától, de csak ütéstávolságra. Újabb horgokkal igyekszik meggyőzni arról, hogy jobb, ha idejében önszántából vet véget ennek a kínos jelenetnek. A délafrikai ismét megroggyan, jobbra, balta tántorog, de nem adja fel. Igen kemény feje van. A magyar tábor felől ujjongó kiáltások szállnak a szorító felé: – Jól van, Laci! Megvan a tizenhatodik!  

Papp már akkora pontelőnyre tett szert, hogy a délafrikai csak kiütéssel győzhetne. Ez azonban csak akkor volna lehetséges, ha Papp ütőereje valamilyen csoda révén átszállna belé. Megszólal a gong és a magyar tábor boldogan ugrik fel. Nem lehet vitás, hogy Papp győzött. Ott szoronganak az erkély rácsánál, majd kiesnek izgalmukban. Majd a mérkőzésvezető magasra emeli Papp jobb karját, az ökölvívó olimpia egyik legkeményebb öklét. Megvan a tizenhatodik!”      

Miután Melbourne-ben megszerezte harmadik olimpiai aranyérmét, úgy döntött, hazatér. Pedig ha Amerikába megy, valószínűleg minden más ökölvívó hírnevét örök életre elhomályosította volna. De ő más volt. Állítólag ezt mondta a feleségének: „Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar?" Mégsem bocsátottak meg neki a kommunisták, Biszkuék, akik az ötvenhatosok akasztásába nem fáradtak el annyira, hogy ne lett volna energiájuk ezerszám kisebb kaliberű gazemberségre is. Bár eltiltása nagyon megviselte, keresztény hitéből merítve erőt gyorsan magára talált, és 1967-től 1992-ig edzőként és szövetségi kapitányként dolgozott. 

Még olyan hírességek számára is példakép lett, mint Jean-Paul Belmondo francia színész, aki filmjeiben igyekezett olyan jó lenni az ökölpárbajok felvételénél, ahogyan azt Papp Lacitól látta, és aki egyszer így nyilatkozott róla: „Kivételes ökölvívó volt, aki egy egész korszakot fémjelzett. Sajnálatos, hogy soha nem lehetett világbajnok. Én egészen biztos vagyok benne, hogy az lett volna. Sajnos a kommunista rezsim megakadályozta ebben, ezt személy szerint is sajnálom. Véleményem szerint sokat tett országáért abban az időben, amikor oly kemény volt a rendszer. Álmot varázsolt nemcsak Magyarországon, de Franciaországban is.” 

Csodálatos szavak egy jó embertől: kevés franciától kapott a magyar a történelem során hasonlót.  

A szerkesztőségekben mindig megszokott volt, hogy a fiatal gyakornokokat a sportrovathoz küldték, többnyire olyan megfontolásból, hogy ott tudnak a legkevesebb politikai kárt okozni, ha eltolnak valamit. Én négy évet töltöttem el így, Pilhál György kettőt. A kolléga így írt Papp Laciról:   

„Az az ’52-es helsinki bunyósorozat volt talán a legizgalmasabb” – mondta boldogult Papp Laci, amikor süldő sportújságíróként egy-két évig az én tisztem volt az ökölvívással foglalkozni. Csak tanulni lehetett tőle. A ballengőn túl – tartást, humort, emberszeretetet. Olyanokat, amik nélkül sivárabb a világ, szürkébbek a napok. Az Amerikai úti idegsebészeten láttam utoljára, teherlift hozta az emeletre, a köszönésre már nem reagált. Én el voltam foglalva a magam bajával, de megfogott a pillanat. Egy nemzeti hős, aki ritkán volt padlón – de most leteperte a nyomorult kór. Nyikorgott a tolóágy kereke, mintha valami üzenet lett volna benne. Élünk és meghalunk. A legnagyobbak ideje is véges. De a szívünkben ott maradnak.” 

Papp László 77 esztendős korában, hosszan tartó betegség után, 2003. október 16-án hunyt el Budapesten. Nevét legnagyobb sportarénánk is őrzi, de sokkal inkább őrzi azt az emlékezet és az írott szó, és ilyen kifejezések: „szórítókirály”, „a boksz úriembere”. Lejegyezték róla, hogy „az ökölvívás művésze balkezes volt, de a jobbjában is dinamit robbant”, aki „egy korszakot világított be”.  

Amikor az Aranycsapat Alapítvány vezetője, a székesfehérvári Kű Lajos elhívja barátait egy-egy megemlékezésre, legtöbbször közöttük van Papp Laci özvegye, a fia, sőt, az unokája is. Október 11-én Székesfehérváron, az emlékmű avatásán megint együtt leszünk. Tizenhat aranyérem, tizenhat hőstett dicsfénye fonja körénk képzeletben erős kötelékét, táplálja szívünket hazaszeretettel.