Egy remekmű három verziója

Haydntól a kompozíciót 1785 körül Spanyolországból, a cádizi kanonok rendelte meg a nevezetes Santa Cueva barlangtemplomban zajló nagypénteki szertartásra. (Noha Haydn ekkor már nemzetközi tekintélynek örvendett, bizonyára őt is meglepte, hogy közel háromezer kilométerre Eszterházától ilyen jól ismerik nevét és tevékenységét...)

A szerződés pontosan előírta a paramétereket: kompozíció zenekarra, nyolc lassú tétel (bevezetésként, illetve a „hét szó" illusztrálására), majd – a Messiás halálát követő földrengést ábrázolandó – egy gyors finálé. A zeneszerző utóbb így írta le a körülményeket: „Abban az időben a cadizi főtemplomban minden évben a Nagyhéten oratóriumot adtak elő, amelynek erős hatásához a következő körülmények nyilván nem kevéssé járultak hozzá. A templom falait, ablakait és oszlopait fekete szövettel vonták be, és a szent sötétséget csak egy, a középen lógó nagy lámpa világította meg. Délidőben minden ajtót bezártak: ekkor kezdődött a muzsika. Az alkalomhoz illő előjáték után a püspök fellépett a szószékre, a hét szó egyikét elmondta, majd elmélkedést fűzött hozzá. Amint ezt befejezte, lelépett a szószékről, és térdre borult az oltár előtt. Ezt a szünetet töltötte ki a muzsika. A püspök másod-, harmadízben stb. fellépett, majd lelépett a szószékről és a zenekar minden egyes alkalommal azonnal megszólalt a szentbeszéd végén. ... A zene eredetileg szöveg nélkül készült, és ebben a formában kiadásra is került." Majd Haydn azt is megjegyezte: „Nem volt éppen könnyű feladat, 7 Adagiót úgy sorba fűzni, hogy a hallgatót ki ne fárasszák."

A válasz mindenesetre méltó volt a kihíváshoz: elmélyültebb, komolyabb, ünnepélyesebb zenét keveset írtak a passiótörténethez. A mester elkészítette műve vonósnégyes-változatát is, létezik továbbá egy általa lektorált és elfogadott zongora-verzió. Második londoni utazására menet, 1794-ben ismerte meg darabja újabb átiratát, melyet a passaui dóm karnagya, bizonyos Friebert készített, énekes szólamokkal egészítve ki a partitúrát.

Haydn úgy döntött, maga is megírja a saját oratórium-verzióját, melyhez kiindulásként ugyan felhasználta Friebert partitúráját, de azonnal túl is lépve rajta. Ez alkalommal egy teljesen új zenekari tétellel egészítette ki darabját (kizárólag fúvós hangszerekre). Az oratórium-verzió 1796-os bécsi bemutatója után hatalmas sikerrel járta be Európát, a mester maga is egyik legsikerültebb alkotásának tartotta.

A székesfehérvári zenebarátok (igazi húsvéti ajándékként) a remekmű három verzióját is hallhatták tíz nap alatt: a Hermann László Ifjúsági Zenekar a vonósnégyes-verzió zenekari átiratát, Takács Szilvia pedig a fortepiano-változatot szólaltatta meg az elmúlt hét végén. Szerdán a bazilikában Zemlényi Eszter, Balogh Eszter, Dékán Jenő és Gradsach Zoltán szólójával, az Alba Regia Vegyes Kar (Kneifel Imre) és a Primavera Vegyes Kar (Horányi Ottilia) közreműködésével az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Drahos Béla vezényletével az oratórium-változattal tette fel az i-re a pontot. Színvonalas zárlata volt ez a sorozatnak: korrekt, a szélsőségeket úgy tempóvételben, mint dinamikában kerülő interpretációt hallhattunk, kiváló szólónégyessel, koncentráltan együttműködő együttesekkel. A körülbelül háromnegyed háznyi közönség lelkes tapssal fogadta az előadást.