A halálmars magyar szellemkatonái

Kedves pár, a ma gyermekei, írástudó értelmiségiek. Vannak sorsok, küldetések, elköteleződések. Nélkülük még zordabb és üresebb lenne az élet, mint ahogyan olykor nagyon is az. Ők lelkiismeretüket ajánlották fel az elfeledett vitézekért.

A székesfehérvári helyőrségi klubban az első világháború egyik feldolgozatlan fejezetének mostanra felderített tragikus történetének állít emléket a kiállítás, amit Margittai Gábor és Major Anita rakott össze. Hatalmas képek, egykori katonai térképek, korabeli újságoldalak, eredeti fotók felnagyított másolatai, tábori képeslapok sorakoznak kronológiai sorrendben a halálmarsnak nevezett fekete fejezetről.

A Szamár-szigetre hurcolt hadifoglyok történetét dolgozza fel a Helyőrségi klubban látható vándorkiállítás

Az osztrák-magyar hadseregben szolgáló, megidézett katonák - közlegények és tisztjeik - 1914-15-ben a szerb hadszíntérre kerültek, hadifogságba estek, s viszontagságok közepette hajtották őket Albánián át a Szardínia melletti Asinara szigetére, ahogyan magyarul mondjuk, a Szamár-szigetre. Az út is rettenetes volt, éhezés, kínok, fájdalom és halál ragadta ki a menetből a vánszorgó nyomorult vitézeket, de a hadifogolytábor legalább annyi rettenetet tartogatott a túlélőknek. Csaknem hatezer osztrák-magyar katona, köztük sok magyar pusztult el a szigeten, de erről a tragikus történetről még annyit sem tudtak a hazában, mint másokról. A Trianonban megcsonkított országban próbáltak lelket verni a vesztes háború népébe, emléket állítani a holtaknak, később már tisztelet sem járt nekik. Ha ma, ennyi idő után felidézzük a poklot, a veszteséget, a szinte minden magyar családban elszenvedett fájdalmat, értük tesszük. A győztesek filmjei és írásai árnyékában felmutatandóul.

A negyvenes éveinek elején járó Margittai-Major alkotópáros nem szívesen szól magáról, ezt a felemelően fájdalmas történetet mesélnék, annál is inkább, mert ők alapos ismerői lettek az első világháborúnak (ezt választották, nem a másodikat), s a Szamár-szigeti drámának. Mindketten a szegedi egyetemen tanultak, már akkor összefonódtak útjaik, néptáncoltak is, ami köztudomásúan nem egyszerűen a táncról szól. Elkötelezett kisebbségkutatók, a határon túli magyarság sorsának értő dokumentátorai. Újságírókként könyvek, tanulmányok szerzői, a szóban forgó történelmi témáról elképesztő alapossággal végeztek kutatómunkát, s a fotók, levéltári és magánemberektől beszerzett dokumentumok alapján írt hiánypótló könyvet adtak ki Szamár-sziget szellemkatonái címmel 2014-ben. Élményszerű, átélhető, regényszerű megfogalmazásban összekovácsolva a tábori naplók, elbeszélések, családi legendáriumok darabjait. S Major Anita rendezte a Szamár-sziget rabjai című filmet, amelyet hamarosan bemutat a közmédia is.

A patikamúzeum tárlata Kuczka Mihály műveit felvonultatva láttatja a raboskodók életét Fotó: Simon Erika

Micsoda kezdet! Húsz évvel ezelőtt éppen Szardínián jártak egy néptánccsoporttal, s valami ismeretlen erő ott tartotta őket akkor is, amikor a többiek hazatértek. Megragadta őket a szárdok históriája, Erdélyre emlékeztetve e kis népcsoport sorsa, makacsul faggatták volna még a földet, a népet, a néma köveket és beszédes sírfeliratokat. Pénzük nem lévén a szabad ég alatt aludtak, s később is többször visszatértek e különös vidékre. A kutatásaik során inkább a hiány sarkallta őket, hogy elsőként eredjenek a halálmarson végighajtott magyarok, majd a Szamár-szigeti szenvedés nyomába.

Nem könnyű a háborús kutatás, lélekpróbáló vállalás. Erről más hadtörténészek és kutatók is beszámolnak. Egyszer csak találkoznak a szellemkatonákkal az időutazás során, a fegyelmezett józanok is úgy vélik néha, talán bajtársai ők a régen eltávozottaknak egy másik dimenzióban. Mintha kísérnék az embert, vallja a szerzőpáros is a hosszú évek múltfaggatásai nyomán, de nem magyaráznak bele semmi divatos spiritizmust az átéltekbe.

Margittai Gábor és Major Anita alkotópárosként kutatta és tárta fel a Szamár-szigeti drámát, amelynek sok magyar is áldozatul esett

Az olaszok is hallgattak a történtekről, érzékelhetően szégyellik az asinarai első háborús tragédiát, bár ez a sziget évszázadokon át börtönsziget volt, a legutóbbi időkig. Az albánok mind Koszovóban, mind Albániában sokakat mentettek meg étellel, ruhával, ivóvízzel a halálmarsban részt vevő magyar hadifoglyok közül valami rejtélyes ősi szimpátiával, mesélik. Aztán Gábor és Anita újságírói felhívására megnyíltak a családi archívumok, a levéltárak poros zugai is feltárultak. Nyári utazásaikon az első háborús harctereket, katonatemetőket ejtették útba, nem megfogalmazott küldetéssel.

Anita halkan mondja: szerencsés találkozás az övék. A szerelem, a munka, a szenvedély és az azonos világlátás szerencsés találkozása.