Gécsek Tibor ötkarikás kalandjai - Az Európa-bajnok atléta olimpiai aranyról szőtt álmait az eső tette tönkre Sydneyben

– Abban a műhelyben kezdett, a dobópápánál, Németh Pálnál Szombathelyen, amely folyamatosan adott világklasszisokat a magyar sportnak, innen került ki London ötkarikás győztese, Pars Krisztián is. Azt mondják, a 2009-ben elhunyt legendás edző első ránézésre megmondta, kiből lehet bajnok és kiből nem.

– Valóban remek érzéke volt, azonnal meglátta valakiben a tehetséget. Nem voltam magas és erős, a klasszis kalapácsvetők magasabbak és erősebbek voltak. Én gyors voltam és technikailag képzett, ennek köszönhettem a sikereimet. A technikámat fejlesztettem, hogy ellensúlyozzam a hiányosságokat. Későn értem, bár szorgalmas voltam, 21 éves koromig nem rendelkeztem komoly eredménnyel, sokadik voltam az országos ranglistán. Kapaszkodtam, kitartó voltam, egyre közelebb kerültem a legjobbakhoz, egyre jobban rángattam a 7,26 kg-os kalapácsot.

Pók János ultrafutó és Gécsek Tibor (jobbra) a Gárdonyban tartott élménybeszámolón mesélt életéről. Fotó: A szerző

– Hirtelen került 80 méter fölé, aztán tartósan ott is maradt, a világversenyek állandó résztvevője lett. 21 évesen került be a válogatottba, a szöuli olimpián döntőzött, 6. helyen zárt.

– Pali bácsi csoportja mindig rendkívül erős volt, négy olyan sportoló volt előttem, aki húzott magával. Mindig emelték a tétet. Én 19 évesen 67,90 métert tudtam, ugyanazon a versenyen 79,06-at teljesített az egyik társam, tehát volt hova fejlődni. 24 éves koromban, a koreai olimpia évében sikerült utolérnem őket, nálunk mindegyik edzés hatalmas verseny volt, állandó rivalizálás, így lehetett igazán fejlődni. Az edző jól építette a felnőtt, kalapácsvető csoportot, amely néha nyolc főre is duzzadt, amúgy összesen általában 40-50 versenyzővel foglalkozott az öreg. Így jutottunk el az 1987-es, római vb-ig, amely előtt országos csúcsot kellett dobnom, hogy indulhassak. Én voltam az első magyar, aki 80 méter fölé került. Újoncként az 5. legjobb eredménnyel jutottam a fináléba, ahol végül 7. lettem. Majd egy évvel később következett életem első olimpiája, amit még kettő követett.

– Németh Pál kapcsán ön soha nem felejti el kijelenteni, bár zseniális edző volt, ő elsősorban nem sportolókat, embereket nevelt.

– Az edzéseken szigorú volt és következetes. Maximalista volt, életem versenyén, az 1998-as, budapesti Eb-n 82,87 méterrel nyertem, egyéni csúccsal. Erre is azt mondta, nem rossz, lehetett volna még jobb. Később ezt is túlszárnyaltam, még ugyanabban az esztendőben, egy zalaegerszegi viadalon 83,68-at dobtam, ez az egyéni csúcsom. Azonban nem az eredményre vagyok a legbüszkébb, hanem az Európa-bajnoki diadalra. Azt nem felejtem soha. 40 ezren szurkoltak a Népstadionban, akkor még így hívták, két évvel később nevezték át. Világversenyt nyerni itthon, semmihez sem hasonlítható érzés. Utána magabiztosan nyertem a Világkupa-döntőt, így abban az esztendőben én lettem az év sportolója, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Ráadásul úgy, hogy két éves, kényszerű kihagyás után tértem vissza, ugyanis egy általam bőrelváltozás miatt használt kenőcsben egy német doppinglabor meg nem engedett hatóanyagot mutatott ki, 1995 őszén. Hiába hangoztattam az ártatlanságomat, két évre eltiltottak, a budapesti kontinensviadalon térhettem vissza. Amúgy ugyanezzel a krémmel bukott meg később egy másik magyar sportoló is, szintén ártatlanul. Ő egy megnyert világbajnokságot volt kénytelen kihagyni.

– Visszatérve önre, tehát kihagyta az 1996-os, atlantai olimpiát, ahova amúgy esélyesként utazott volna.

– Ez túlzás, de dobogós valóban lehettem volna. Életem nagy esélye nem ez az olimpia volt, hanem Sydney, 2000-ben. Oda valóban favoritként érkeztem, sajnos nem voltam elég profi a győzelemhez. Tűző napsütésben érkeztünk a stadionba, meg sem fordult a fejemben, hogy eleredhet az eső. Nem vittem magammal azt a cipőt, ami előtte és utána is mindig velem volt, csúszós körben lehetett használni. A bemelegítésnél sem volt gond, ám amikor a kezdés előtt, az alagúton át bevezettek bennünket a pályára, megpillantottam az embereket esőkabátban, jött az égi áldás, éreztem, hogy baj lesz. Csak csúszkáltam a körben, hetedik lettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik az ötkarikás arany, hiszen Sydneyben valóban esélyesnek számítottam, előzőleg alig vertek meg, remek formában érkeztem.

– Két évig még versenyzett, majd 2002 őszén elköszönt. Többen korainak találták, mivel abban az évben még ott volt a világranglistán a közvetlen élmezőnyben.

– Nem ment rosszul, 82,45-ös eredménnyel rendelkeztem, ám az Eb-n és a vb-n már nem tudtam dobogóra lépni, elmúltam 38 éves, úgy döntöttem, befejezem. Megszületett a lányom, több időt szerettem volna tölteni a családommal. Meg nem akartam megvárni, amíg rommá vernek a fiatalok.

– Azonnal a hazai szövetség alelnöke lett, négy éven át dolgozott ezen pozícióban. Mostanság nem vállal szerepet az atlétikában. Miért?

– Elég volt az a pár esztendő, lejárt a mandátum, 2006-ban távoztam. Nem fordítottam hátat, ha kérik a tanácsomat, segítek. Megfelelő kezekben van a sportág, jól vezetik a szövetséget. A szombathelyi, dobó hagyományokat pedig továbbviszi egykori csapattársam, Pars Krisztián, London bajnoka. Nagyszerű sportoló.

– A neje élvonalbeli röplabdázó volt, a 13 éves lánya teniszezik. Nem csalódott?

– Így alakult. Pasaréten, a Vasas pályán üzemeltettem egy éttermet hosszú éveken át, ahol remek atlétikai élet zajlott. Azt tudtam, hogy a lányomat nem szeretném dobóatlétának adni, de mindig hangoztattam, örülnék, ha futó lenne. Végül teniszezni kezdett, azóta is ezt a sportágat űzi.