Az elsüllyedt paraszti világ megőrzendő emlékei a naiv festményeken

A Vértes Múzeum Baráti Köre aktív tagja Tóth Árpádné Gubányi Mária, egymást követik a kiállítások, rendezvények, az egykori Eszterházy-tűzoltótoronyban és termeiben. A civil szervezet elnöke Bokodi István, tagként pedig Tóth Árpádné az aktív szervezi a nagy népszerűségnek örvendő eseményeket. Mária és férje a Bács-Kiskun vármegyei Homokmégyen születtek, fiatal házasként hozta őket sorsuk Csákvárra, ahol otthonra leltek, megmaradtak, gyermekiekt felnevelték. Nem szakadtak el azonban a gyökereik, sokat utaznak hazulról haza, annál is inkább, mert Mária édesanyja utolsó éveit lányánál töltötte, s itt vannak festményei. Tizenhárom esztendővel ezelőtt már kiállították a páratlan néprajzi értéket képviselő munkáit a Vértes Múzeumban, ám most többek rábeszélésére ismét megcsodálhatják a falakon a mesebeli hangulatú alkotásokat.

Pedig nem mese mindaz, amiket az 1920-ban született Gubányi Imréné Greksa Erzsébet olajfestékkel a falemezekre festett! Hangfelvételről hallhatták a kiállítás megnyitóján vallomását arról, hogy miként mocorgott benne nyolc-tíz éves korában már az önkifejezés alkotói módja, s miként teljesedett be érett korában ez a vágy. Regény telne ki a Népművészet Mestere címmel kitüntetett Bözsike életéből, amiről Mária oly szívhezszólóan mesél. A képeken az elsüllyedt paraszti világ mindannyiunk által idealizált jeles eseményei, emlékeit örökítette meg, már ő is emlékezetből, gyerekkora cserepeit rakosgatta össze hitelesen. Mise, szüret, betakarítás, paprikaszárítás, esküvő, komatál-ajándékozás, keresztelő – s persze mindenki népviseletben szerepel a képeken, ahogyan az 1950-es évek végéig még sokan jártak Homokmégyen és a környékbeli öt faluban. A kecskeméti Naiv Művészeti Múzeumban is láthatóak képei. Pingált, varrt, hímzett, gyerekeket tanított kézimunkázni, festeni, igaz meséiből soha ki nem fogyott.

A történet kihagyhatatlan, ez csak utólag rakható össze, mesélte el a meghatott Mária. A homokmégyi kétgyermekes Gubányi Imrét 1944-ben behívták katonának, Csákvárra vezényelték, ahol haslövést kapott. Egy homokmégyi katonatársa, földije ismerte fel, kórházba vitték, s megmenekült. Hazatérvén még három gyermeke született, ötödikként Mária, de sajnos az édesapa harminckilenc esztendősen meghalt. Nehéz sors, sok munka, de tartalmas élet várt a fiatalasszonyra, aki mindegyik gyermekét kitaníttatta, s idős korára „naiv” művész lett. Máriáék Csákvárra kerülése diplomásként talán a Gondviselés vezérelte sorsként folytatódott.

A mostani kiállítás-megnyitóra egy hívó szóra eljött énekelni a homokmégyi Kéknefelejcs Népdalkör, Rideg Imréné Markó Zsuzsa vezetésével, Víghné Romsics Beáta homokmégyi alpolgármester személyesen elmondott köszöntésével, a fiatal nők cifrapamukos hímzett ruhájában. S a többiek is népviseletben, régi stílusú, maguk által gyűjtött népdalok előadásával teremtettek felemelő hangulatot, Czárné Rózsa szólóénekével, egyszólamú, tökéletes hangzással, veretes szövegekkel, az édes ő-ző tájszólásban. Hímzett ruhákban, gyöngyös fityulában, keményített pöndölök felett „selyömszoknyában”, riseliős ingvállban, pruszlikban. A szerelemről daloltak legtöbbet a rég porladó névtelen ősök mennyei üzenetével.