Közép-európai idő szerint 14.32 órakor indult el, fedélzetén Neil Armstronggal, Edwin Aldrinnal és Michael Collinsszal. 1969.07.20-án, közép-európai idő szerint 21.17 órakor Neil Armstrong és Edwin Aldrin az Apollo-11 Eagle leszállóegységén a Holdra ért. Július 21-én 2.56 órakor Armstrong lépett elsőként a Hold felszínére, valamivel később követte Aldrin is, aki kitűzte az amerikai zászlót. Michael Collins eközben a Hold körül keringett a parancsnoki kabinban. A rakéta indítását és a Holdra szállást mintegy 500 millió ember kísérte figyelemmel. Július 24-én 17.51-kor tért vissza az Apollo-11 űrhajó, és szállt le a Csendes-óceánon.

Az első elnök és hadsereg-főparancsnok, George Washington tábornok emlékére kapta a város a nevét.

Ő volt az első európai uralkodó, akinek serege nagy győzelmet aratott a törökök felett. I. Károly (Róbert) és Erzsébet lengyel hercegnő gyermekeként két bátyja korai halála után, 3 éves korában trónörökös lett. A nyilvánosság előtt 1335-ben, a visegrádi kongresszuson szerepelt először, majd megkapta az "Erdély hercege" címet. Apja halála után lépett trónra, és 1342. július 21-én koronázták királlyá Székesfehérvárott. Jelentős befolyást gyakorolt a kormányzására erős akaratú anyja. 1345-ben meghódolásra kényszerítette Horvátországot, 1346-ban a Velencei Köztársaság ellen indított - majdnem haláláig tartó - háborút, amelyben időnként alulmaradt. 1358-ban megkapta egész Dalmáciát, a szigetekkel együtt. Érvényesíteni akarta a magyar Anjouk itáliai trónigényét, valamint megbosszulni öccse, András herceg meggyilkolását, így 1347-48-ban és 1350-ben is személyesen vezetett hadjáratot Nápolyba Johanna királynő ellen. Végül 1352-ben véglegesen feladta itáliai terveit. Több hódító hadjáratot vezetett a Balkán félszigetre, végül sikerült Szerbiát a vazallusává tennie. A Keleti-Kárpátokon túl is viselt hadat. Nagybátyjával, III. Kázmér lengyel királlyal többször részt vett a litvánok és a tatárok elleni hadjáratokban. 1370-ben, Kázmér halála után megörökölte a lengyel trónt, ahol először anyja, majd Oppelni László herceg kormányzott. 1372-ben oroszországi vajdaság néven birodalmához csatolta Halicsot is. 1377-ben, az európai uralkodók közül elsőként délre küldött serege nagy győzelmet aratott I. Murád szultán serege fölött, és egy évtizedre megállította a törököket. 1378-ban Mariazellben templomot építtetett a győzelem emlékére, valamint a magyar zarándokok által rendszeresen felkeresett aacheni kápolnát is gazdagon megajándékozta. A magyar királyok között leginkább ő képviselte a lovagi eszméket, uralkodása idején nagyobb mértékben terjedtek el a lovagi szokások, a Szent László- és a Nagy Sándor-kultusz. 1367-ben megalapította a pécsi egyetemet. Élete utolsó éveiben a leprához hasonló betegségben szenvedett, amelyet türelemmel és keresztényi alázattal viselt. Az általa építtetett Katalin-kápolnában temették el Székesfehérvárott 1382-ben.

Visegrádon 54 éves korában halt meg. 1288-ban született Nápolyban Martell Károly nápolyi trónörökös, magyar trónkövetelő és Habsburg Klemencia hercegnő egyetlen fiaként. Magyarország iránti érdeklődését nagyanyja, Mária királyné, V. István magyar király leánya keltette fel benne. Már 1300-ban ellenkirályként léptették fel III. Andrással szemben. A III. András halálától 1310. nyaráig eltelt tíz év alatt három királya volt Magyarországnak, még több kiskirály osztozott területén. A három közül végül is az Anjou-házból való I. Károly maradt a győztes, akinek győzelme érdekében háromszor kellett megkoronáztatnia magát. A rendkívüli körülmények, a legsúlyosabb egyházi nyomás és Károly tényleges politikai sikerei sem tudták az országot eltéríteni attól a hittől, hogy Magyarország királya csak az lehet, aki Szent István koronáját hordja, s attól, hogy csak az az érvényes királyavatás, ha ezt a koronát teszik a leendő uralkodó fejére. 1301. tavaszán egy alkalmi koronával koronázták meg, de az ország jelentékeny része vele szemben először a cseh Vencelt (1301-1305), majd a bajor Ottót (1305-1307) ismete el királynak. 1307. októberében a rákosi országgyűlésen, majd 1308. őszén a pesti országgyűlésen I. Károlyt Magyarország királyának választották. 1309. június 16-án Budán, a Boldogasszony (mai Mátyás-) templomban egy újonnan készített koronával másodszor is királlyá avatták. Egyszerre három ősi, biztosan százéves (három-négy nemzedékre tehető) szabályt sértettek meg. A legkisebb volt közülük, hogy a pápai követ végezte a szertartást, hiszen magát a római pápát képviselte, így nehezen lehetett az ő működésével szemben a nála alacsonyabb rangú és a pápától függő esztergomi érsek koronázási jogára hivatkozni. A színhely már nagyobb hiba volt, mert már megint nem Fehérvárott, hanem egy plébániatemplomban avattak királyt, s hiába lett éppen ebben az időben Buda a "királyság feje" és az ország legfontosabb városa, hiába volt a templom nagyobb és fényesebb, mint a többi, mégiscsak egyszerű plébániatemplom volt. A legnagyobb hiba pedig most is a Szent Korona mellőzése volt. Teljesen lehetetlen gondolat volt, hogy a Szent Koronát megfosszák szentségétől, Magyarországon egyszerűen nem érvényesülhetett ez a jogi fordulat, senki nem adott neki hitelt. A korona nem veszett el, csak idegen kézben volt, így a megoldást nem új korona készítése jelentette, hanem a régi visszaszerzése. Nem is akadt más megoldás, mint megvárták, amíg László erdélyi vajda visszaküldte a koronát, és I. Károlyt harmadszor is megkoronázták, de most már a hagyománynak megfelelő szabályok szerint: Fehérvárott, az esztergomi érsekkel és a Szent Koronával, 1310. augusztus 20-án, Szent István napján, "ünnepelve és örvendezve", ahogy a Képes Krónikában írták. 1311. és 1323. között felszámolta a tartományurak hatalmát, és ellenőrzése alá vonta az egész ország területét. 1312-ben, a rozgonyi csatában aratta első nagy győzelmét a Csák Máté által támogatott Aba Amadé tartományúr fiai felett. 1316-ban a Kőszegiek várait foglalta el, 1317-ben az újra lázadó Amadék, a Borsa nemzetség és Petenye fia Péter uralmát számolta fel végleg. Csák Mátétól elfoglalta Visegrádot és Komáromot. 1318-21-ben Erdélyt, 1319-20-ban Csák Máté tartományának keleti részet foglalta el. 1322-ben megszilárdította hatalmát a Délvidéken, Szlavóniában, de Dalmáciát és Horvátországot tartósan nem sikerült meghódítania. 1323-ban Temesvárról áthelyezte székhelyét Visegrádra, és hozzálátott az ország politikai-gazdasági rendjének helyreállításához. Saját hívei között szétosztotta a tartományuraktól elvett birtokok nagy részét. Ezek a birtokosok az új, akkor felemelkedett családokból kikerült bárók voltak, akik I. Károly uralmának szilárd politikai és katonai támaszát és a lovagi kultúra hordozóit jelentették. A királyság pénzügyeit teljesen új alapokra helyezte: a nemesérckivitelt megtiltotta, a királyi pénzverés monopóliuma mellett pénzreformot hajtott végre. 1325-től firenzei mintára aranyforintot veretett. A városok éves adót fizettek a kincstárnak, megszerezte a pápai tized harmincadát is, sőt megadóztatta az egyházat is, ami a papság heves tiltakozását váltotta ki. 1320. után nem hívta össze az országgyűlést. Külpolitikáját inkább a diplomáciai, mint a katonai sikerek jellemezték. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón létrehozta Lengyelországgal és Csehországgal a 3 ország szövetségét, amely főként a Habsburgok ellen irányult, emellet az árumegállító joggal rendelkező Bécs megkerülésével új kereskedelmi útvonalakat alakítottak ki. 1339-ben sógora, a gyermektelen III. Kázmér lengyel király örökösödési szerződést kötött vele, amelynek alapján 1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió. Uralkodását különös esemény zavarta meg, amikor 1330-ban Zah (Zách) Felicián sikertelen merényletet követett el ellene és családja ellen, amit kegyetlenül megtorolt. I. Károlyt Székesfehérváron temették el a Budán tartott pompás gyászszertartás után.

Más forrás szerint a dátum július 22, más helyen a kiköltözés csak szeptemberben történt meg.