Egér Ágota meséi: Hörcsögébresztő

Tudod, ki alszik a legkényelmesebben egész Rigóerdőben?

Ha nem tudod, most elárulom: Emil, a kis sárgabundás hörcsög. Rendkívül nyugodtan, és bájosan tud aludni kis fészkében. Semmi sem zavarta meg könnyű álmát – eddig. De jön a tavasz, és legjobb barátja, Egér Ágota már nem bír tovább aludni. S ahogy ismerem, épp a Hörcsöglak felé bandukol. És így is van. Boldogan zörög, ugrál, és dobálja Emilke ablakát. Ezalatt bentről halk szuszogás hallatszik. Emilke összegömbölyödve alszik kibélelt odújában. Nem érzi még a tavaszt, de Ágota annál inkább. Eszébe jut a titkos alagút, amit ketten építettek. Megkeresi, elhordja a bejárat elé torlódott faleveleket, és besurran. Látja ám, hogy a kis hörcsög békésen pihen.

– Nem hagyhatom, hogy ezt a drága napsütéses időt alvással töltse! – gondolja, és elkezdi ébresztgetni barátját. Először megsimogatja, majd meglökdösi, mire a kis hörcsög kinyitja a szemét.

– Mi van? – kérdezi álmosan.

– Mi? Tavasz. Nem lustálkodhatsz itt tovább! Irány az erdő!

– Nem meg sem bírok moccanni. Olyan jó még itt a puha fészkemben. Hagyjál! – morog Emil, és majdnem visszaalszik, amikor Ágotának remek ötlete támad:

– Dehogy alszol! Majd én mesélek neked egy olyan vicces történetet, ami igaz, és amitől szépen, lassan felébredsz – és elkezdi: – Képzeld, mi történt Kelebókával, a rókával? Kopog a szeme az éhségtől, és kukoricaszemet rágcsál a vadetetőnél.

– Ez egyáltalán nem is vicces. – mondja Emilke szomorúan.

– Jó. Akkor mást is mesélek róla – mondja gyorsan, mert látja, hogy a Sárgabundás újra elfészkelődött, és hunyorog. – Szóval, mivel az erdőben nem talált eleséget, kiment a határba. Jobbra-balra kóborolt, s mikor azt hitte, elhagyta a szerencséje végleg, hát meglátott egy varjút a szántóföld szélén feküdni. Szárnyai szétterítve, lábai az égnek állnak.

– Még is csak szerencsés nap ez a mai – ugrott egyet örömében a róka.

– De ugye nem is pusztult el a varjú? – ült fel rémülten hirtelen Emilke. Ágota gondolkodóba esett, mert pont azt akarta mesélni, hogy bizony a róka jóllakott végre és megette a varjút, de így változtatnia kellett a mesén.

– Nem, dehogy! Csak figyelj tovább! Szóval Kelebóka lassan odalépett a madárhoz, és az egyik lábával megtapodta, de a varjú meg sem moccant.

– De miért? – kérdezte Emil.

– Azért, mert megijedt. De annyira, hogy nem tudta, hogyan viselkedjen? Ugyanis örült végre az első tavaszi napsütésnek, és napozgatni akart. Azonban nem vette észre a közeledő rókát, csak amikor az már mellette állt. Kelebóka persze nagyon megörült, s már ki is nyitotta a száját, hogy beleharap, amikor a varjú felugrott, és elkezdte pofozni a szárnyával a rókát – ezen Emil hatalmasat nevetett.

Mondd el még egyszer! – kérlelte Ágotát.

És Ágota elmondta még egyszer, és még egyszer.

Olyan jól szórakoztak, hogy a kis hörcsög teljesen fölébredt, és csöppet sem volt már álmos. S hamarosan újra együtt sétáltak az ébredező Rigóerdőben.