Mire vevő mostanság a vevő? Eljött a téli leárazások időszaka

Ám mi szépek lehetünk, gazdagok ritkábban, ezért is indulunk januárban vásárolni. Orrunk nyoma a kirakaton, aztán lelógó orral továbblépünk az újabb kirakathoz. De ne tétovázzunk, öltözzünk fel! Egy elegáns utcai kabát (figyelem, az egyszerűség kedvéért kerekített árakat közlünk!) huszonkétezer helyett már tizenháromezerért elvihető. Egy másik helyen tizennyolc helyett kilencért kínálták, hatezer forint készpénzt az eladóhölgy orra alá dugtam, bocsika, de ennyi van, legyintett, vihetem, ha akarom. A farmernadrág persze abszolút márkafüggő, egy középáras kategóriában tizenháromezer helyett egy tízesért odaadják, de ezerötszázért is kapható - bár itt a fazon nem biztos hogy a diszkókban elvárt legújabb trendet követi.

Mit áraznak le, miről és hova? Hát ez nagy titok. És nagy bűvészkedés, állítson bárki bármi mást. A vevő a régi ár és az új ár közötti különbségben ájul el, az eladó, tagadja vagy sem, erre bazíroz. Elegáns pulóver a mindennapokra nyolcezer helyett négyezer-nyolcszáz. Jön a farsang, öltönyhöz illő ing tízes helyett a fele. Alaposan érdemes végignézi az árcédulákat: a régi ár eredeti, vagy azt is átragasztották, s ahhoz képest kalkulálták ki a leértékelés mértékét. A cipőknél egyébként sóherek , harminc-negyven százalékkal igyekeznek megszédíteni, egy magánüzletben ismét eljátszom pénztelenségemet, hatvan százalékig lemegyek . Nagyon érdekes, hol írják ki csak az új, a leárazottnak gondolt árat, illetve azt is, amiről csökkentettek. Az érdeklődésre az alapvető, még udvariasnak minősíthető válasz: "Ez a mi dolgunk!" Szó se ellene, valóban az. Belebotlom egyet fizet kettőt kap vagy kettőt fizet hármat kap című akciókba, pólókat árulnak, a minőség nem túl biztató. A teljes öltözékhez hozzátartozik a fehérnemű is, hát nézzük. Itt ritka a leárazás, vegyek inkább zoknit, annak az árából ötven százalékot engednek. Bocsánat, de szó szerint gatyátlanul távozom.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.

Ám mi szépek lehetünk, gazdagok ritkábban, ezért is indulunk januárban vásárolni. Orrunk nyoma a kirakaton, aztán lelógó orral továbblépünk az újabb kirakathoz. De ne tétovázzunk, öltözzünk fel! Egy elegáns utcai kabát (figyelem, az egyszerűség kedvéért kerekített árakat közlünk!) huszonkétezer helyett már tizenháromezerért elvihető. Egy másik helyen tizennyolc helyett kilencért kínálták, hatezer forint készpénzt az eladóhölgy orra alá dugtam, bocsika, de ennyi van, legyintett, vihetem, ha akarom. A farmernadrág persze abszolút márkafüggő, egy középáras kategóriában tizenháromezer helyett egy tízesért odaadják, de ezerötszázért is kapható - bár itt a fazon nem biztos hogy a diszkókban elvárt legújabb trendet követi.

Mit áraznak le, miről és hova? Hát ez nagy titok. És nagy bűvészkedés, állítson bárki bármi mást. A vevő a régi ár és az új ár közötti különbségben ájul el, az eladó, tagadja vagy sem, erre bazíroz. Elegáns pulóver a mindennapokra nyolcezer helyett négyezer-nyolcszáz. Jön a farsang, öltönyhöz illő ing tízes helyett a fele. Alaposan érdemes végignézi az árcédulákat: a régi ár eredeti, vagy azt is átragasztották, s ahhoz képest kalkulálták ki a leértékelés mértékét. A cipőknél egyébként sóherek , harminc-negyven százalékkal igyekeznek megszédíteni, egy magánüzletben ismét eljátszom pénztelenségemet, hatvan százalékig lemegyek . Nagyon érdekes, hol írják ki csak az új, a leárazottnak gondolt árat, illetve azt is, amiről csökkentettek. Az érdeklődésre az alapvető, még udvariasnak minősíthető válasz: "Ez a mi dolgunk!" Szó se ellene, valóban az. Belebotlom egyet fizet kettőt kap vagy kettőt fizet hármat kap című akciókba, pólókat árulnak, a minőség nem túl biztató. A teljes öltözékhez hozzátartozik a fehérnemű is, hát nézzük. Itt ritka a leárazás, vegyek inkább zoknit, annak az árából ötven százalékot engednek. Bocsánat, de szó szerint gatyátlanul távozom.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.

Mit áraznak le, miről és hova? Hát ez nagy titok. És nagy bűvészkedés, állítson bárki bármi mást. A vevő a régi ár és az új ár közötti különbségben ájul el, az eladó, tagadja vagy sem, erre bazíroz. Elegáns pulóver a mindennapokra nyolcezer helyett négyezer-nyolcszáz. Jön a farsang, öltönyhöz illő ing tízes helyett a fele. Alaposan érdemes végignézi az árcédulákat: a régi ár eredeti, vagy azt is átragasztották, s ahhoz képest kalkulálták ki a leértékelés mértékét. A cipőknél egyébként sóherek , harminc-negyven százalékkal igyekeznek megszédíteni, egy magánüzletben ismét eljátszom pénztelenségemet, hatvan százalékig lemegyek . Nagyon érdekes, hol írják ki csak az új, a leárazottnak gondolt árat, illetve azt is, amiről csökkentettek. Az érdeklődésre az alapvető, még udvariasnak minősíthető válasz: "Ez a mi dolgunk!" Szó se ellene, valóban az. Belebotlom egyet fizet kettőt kap vagy kettőt fizet hármat kap című akciókba, pólókat árulnak, a minőség nem túl biztató. A teljes öltözékhez hozzátartozik a fehérnemű is, hát nézzük. Itt ritka a leárazás, vegyek inkább zoknit, annak az árából ötven százalékot engednek. Bocsánat, de szó szerint gatyátlanul távozom.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.

Mit áraznak le, miről és hova? Hát ez nagy titok. És nagy bűvészkedés, állítson bárki bármi mást. A vevő a régi ár és az új ár közötti különbségben ájul el, az eladó, tagadja vagy sem, erre bazíroz. Elegáns pulóver a mindennapokra nyolcezer helyett négyezer-nyolcszáz. Jön a farsang, öltönyhöz illő ing tízes helyett a fele. Alaposan érdemes végignézi az árcédulákat: a régi ár eredeti, vagy azt is átragasztották, s ahhoz képest kalkulálták ki a leértékelés mértékét. A cipőknél egyébként sóherek , harminc-negyven százalékkal igyekeznek megszédíteni, egy magánüzletben ismét eljátszom pénztelenségemet, hatvan százalékig lemegyek . Nagyon érdekes, hol írják ki csak az új, a leárazottnak gondolt árat, illetve azt is, amiről csökkentettek. Az érdeklődésre az alapvető, még udvariasnak minősíthető válasz: "Ez a mi dolgunk!" Szó se ellene, valóban az. Belebotlom egyet fizet kettőt kap vagy kettőt fizet hármat kap című akciókba, pólókat árulnak, a minőség nem túl biztató. A teljes öltözékhez hozzátartozik a fehérnemű is, hát nézzük. Itt ritka a leárazás, vegyek inkább zoknit, annak az árából ötven százalékot engednek. Bocsánat, de szó szerint gatyátlanul távozom.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.

A nagy igazságok természetesen mindig akkor derülnek ki, amikor fizetés után, kezünkben a megszerzett értékkel elballagunk a szomszéd üzlet kirakata előtt. Szembesülve a ténnyel, hogy a tizenötezres zakóért nem kellett volna hétezret adni, amikor itt csak hatezer, a különbözetért pedig áldozhattunk volna ötszázzal többet a nyakkendőnkért. Az ing itt csak kettőezer-ötszáz, bár a gallérja azért nem olyan szép, mint a nyolcezresé. Szemezek még egy dögös (csajozós) bőrdzsekivel, játszom a pénztelen kispolgárt, a fülbevalóspasi rám pislant, na jó, a feléért, ha tényleg kell, akkor elvihetem. Az eladó pontosan tudja, a karácsonyi vásárra rendelt készletet február végéig mindenképpen el kell adnia. Nyilvánvalóan arra törekszik, hogy ezt még adventben tegye meg, utána pedig jön a januári a leárazás. Mert nem akar feleslegesen (például) a következő téli időszakra raktározni - ha egyáltalán rendelkezik raktárral, de korántsem biztos (és sajnos ez a jellemző), hogy rendelkezik olyan tőkével, ami ezt könnyedén megengedné. Tehát forgatni kell a pénzt, magyarul: el kell adni az árut. Gyorsan. Jön a tavaszi kollekció, amit majd hamarosan keresnek. Tudja ezt a kereskedő, és tudja ezt a vevő is. A vevő ilyenkor új esztendőben megy zoknit vásárolni, mert hét párat (egyébként tényeg jó minőségű) már 2300 forintért, öt párat már két darab ezresért elvihet. Megéri. Várhatóan a vásárló és az eladó is megéri a tavaszt, aztán hirtelen majd elröppen a nyár, s az őszi vásárban lehet tolongani a nyári fürdőruhákért, pálmaleveles pólókért, bermudanadrágokért és a tenger habjait idéző finom fürdőlepedőkért.