Hajnali láz - Élni és szeretni kötelező

Úgy vélem, ezúttal nem lövöm le a poént, hiszen bizonyára sokan hallottak erről a történetről, olvasták a rendező, Gárdos Péter immár a világsiker felé rohanó regényét, a Hajnali lázat. Meg aztán ő maga a példa arra, hogy a szerelem beteljesedett: apja, Miklós és édesanyja, Lili szerelmét írta meg, majd a szükséges anyagiak összegyűjtése után rendezte filmmé.

Mégpedig szülei levelezése alapján, a levélkötegre apja halála után, a hagyaték rendezése során bukkant rá. (A filmben a Jeruzsálemben élő idős Lili adja át neki a leveleket, amely az eredmény szempontjából lényegtelen, más kérdés, hogy nem tett túl jót a filmnek az idősíkok váltogatása és a mai narráció.) Az igaz történet valóban elképesztő. A német haláltábor után a Svédországban lábadozó Miklós 117 magyar, debreceni, ugyancsak svéd táborokban élő lánynak küld levelet. Közülük Lili és válasza lesz az igazi. Lábadozót írtam az imént, pedig Miklós éppenséggel haldoklónak tekinthető, hiszen tébécés, tüdejét felzabálja a kór, és orvosa szerint alig 6 hónapja van hátra. Ő azonban ragaszkodik az élethez, a boldogsághoz, Gárdos Pétert idézve: „(A film) arról szeretne szólni, hogy a szerelemhez nem csak jogunk van, hanem bizonyos körülmények között kötelességünk szerelmesnek lenni.”

Az esküvő. A kép középen a két főszereplő áll, Schruff Milán és Piti Emőke, akik már-már megejtő természeteséggel és elhitető erővel játszanak a filmben Fotós: Fotó: A Company/Horgas Péter

Habár a túlélők megszenvedik a következményeit, a Hajnali láz mégsem igazán holokauszt film. Inkább arról szól, hogy mit lehet, kell tenni azért, hogy ne húzzanak vissza a borzalmas emlékek, az átélt szenvedés. A kiút a szerelem, és noha sok akadályt kell leküzdeniük, végül győznek. Az ő esetük arra példa, hogy előfordul: időnként az érzelmeknek kell parancsolni. A két főszereplő, Schruff Milán és Piti Emőke már-már megejtő természeteséggel és elhitető erővel játszanak, és tulajdonképpen az egész szereplőgárdáról elmondható, hogy – a magyar filmek csikorgó jeleneteihez képest – a színészek alakítása a film egyik erőssége. Ugyanez nem mondható el a már említett gondról: az izraeli (színes) jelenetek feleslegesen akasztják meg a történetet, ráadásul a fanyar okoskodások már-már idézőjelbe teszik az alapsztorit. Ráadásul mások mellett számomra is érthetetlen, hogy miért fekete-fehérben forgatták a Hajnali láz nagy részét, hiszen ez mégiscsak a remény, a csak-azértis életöröm filmje.

Ezzel együtt Gárdos filmje lendületes (bár néha túlzsúfolt), szép, hagyományos szerelmes mozi. Nem újítja meg a filmművészetet, de ezt meg lehet bocsátani neki.