Szívszorító Bamako-sztori! Joseph-fel már nem találkozhattak

Bognár József volt az ötletgazda még  tavaly: miután imád autózni, és régi vágya, hogy terepen, a sivatagban, a homokdűnék és a sziklák között is vezethessen, így hát benevezett a Budapest-Bamako-ralira, csúfnevén a fapados Dakarra. A szintén sárbogárdi Szarka Balázs személyében hamar társat is talált magának, így belevágtak életük nagy kalandjába.    Már akkor megfogta őket a rali különleges világa, a több európai és afrikai országon át tartó autózás. Persze a versenyszellem is hajtotta őket, mert szerettek volna jó helyezést elérni, s ha azt vesszük, sikerrel is jártak, hiszen a 38. helyen végeztek a versenykategóriában. Adományokat is vittek magukkal, főleg iskolaszereket, füzeteket, tollakat és ceruzákat, amelyeket Mauritániában és Maliban az árva gyerekeknek adtak át.  
Fentiekből is kiderül, hogy élményekkel gazdagabban tértek haza Sárbogárdra. Aztán az idén is beneveztek a Bamakóra, s ennek két oka is volt. Egyrészt szerettek volna újból segíteni a roppant nehéz körülmények között élő afrikai gyerekeken, másrészt a személyes találkozás lehetősége inspirálta őket. Mert Balázs még tavaly év közben  az Afrikai Magyar Egyesület honlapján felfedezett egy kisfiút, aki a bamakói árvaházban élt. Úgy  egyéves lehetett, és Joseph volt  a keresztneve. Mindezt az egyesület illetékesétől tudták meg, aki abban is segédkezett, hogy a két férfi névlegesen örökbe fogadja Josephet. Sikerrel jártak, s attól kezdve havonta átutaltak egy bizonyos összeget az árvaháznak, Joseph körülményeinek a javítására.     A kisfiú  is lebegett a szemük előtt, amikor belevágtak az idei kalandba. Az autójukat ismét megpakolták az adományokkal, a többi között tekintélyes mennyiségű gyógyszerrel, hiszen már tapasztalatból tudták, hogy azokra nagyon nagy szükségük  van az Afrikában élők-nek. A versenyszellem is újra feléledt bennük, mert a hazai tesztviadalokon rendre jó eredményeket értek el.

Így jött el Budapesten a rajt előtti este  január 15-én, amikor másokkal együtt bombaként érte őket a hír, miszerint terrorveszély miatt a "flúgos futam" nem megy le Mali fővárosába, Bamakóba, hanem Marokkóban, Agadir városában befejeződik. Óriási felháborodás fogadta a résztvevők - főleg a távoli országokból,  Kanadából, Indiából, Svédországból és  Új-Zélandról benevezők - körében  a szervezők bejelentését, hiszen nem csekély, milliós nagyságrendű    összegeket fizettek ki nevezési díj gyanánt. Amit persze nem kaptak vissza...
Már akkor elkezdtek jó páran szervezkedni: ha törik, ha szakad, a tiltások ellenére is eljutnak majd Bamakóba, hogy az adományok ne vesszenek kárba. A "lázadók" közé tartozott Balázs és József is, akik egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy ne lássák végre személyesen Josephet. Ám azt is elhatározták, hogy addig is nagyon komolyan veszik a versenyt, s így is tettek. Bár még Európában, konkrétan Szlovéniában volt egy defektjük, de kategóriájukban az élbolyhoz tartoztak, volt, amikor a 6. helyen  álltak a több mint száz résztvevő között.  Menet közben speciális feladatokat kellett teljesíteniük: a különböző településeken, az előre megadott   koordináták alapján különböző szabadtéri  emlékműveket, szobrokat, műalkotásokat kellett megtalálniuk, és az azokon található  neveket, vagy évszámokat    feljegyezniük. Nem volt egyszerű, hiszen sokszor még az ott élő helybeliek sem   tudtak segíteni rajtuk, ha arra kérték őket. Ám Balázs és József többnyire sikerrel járt, aztán bevágták magukat az autóba  a több mint 8000 kilométeres távon szinte végig a szenvedélyes pilóta,  Bognár vezetett, de néha, amikor kicsit megpihent,   átadta a volánt Szarkának , hogy késő estére még időben beérjenek a rali  aznapi állomására. Így értek el a spanyolországi kikötőbe, ahol a marokkói  átkelésre vártak. Ott már volt a mezőny tagjaiban, de leginkább a lázadókban egy kis kétség: mi lesz velük Marokkóban, ott befejezik a ralit, vagy sikerül Bamakóig eljutniuk. Hiszen nem volt a birtokukban a Mauritániára és Malira vonatkozó útvonalengedély és a kötelező biztosítás. Ezért a   szervezők aznap este 22 órára eligazítást terveztek  de végül nem tartottak. Mert a kizárólag csak a rali mezőnyét áthajózó komp, 23.30 helyett 21.30-kor indult. Mint a csorda, az autósok pánikszerűen igyekeztek behajózni. Később aztán kiderült a sietség oka:     állítólag Marokkóban elfogadtak egy törvényt, amely szerint egy rali csoportos mezőnyét nem engedik át a határon. A komp kapzsi  tulajdonosa, persze nem óhajtotta kárba veszni a fuvarért kialkudott summát, ezért volt a sietség. Nagy volt a cirkusz, amikor kikötöttek, de aztán sikeresen tárgyaltak  a  hatóságokkal, akik végül nem fordították vissza a mezőnyt.

Szarka és Bognár  négy napig élvezte       az észak-afrikai ország szeretetét, az ottani feladatokat a  Atlasz-hegységben, a  homokdűnéken, vagy például azon  a  2500 méter magas hegyen, ahol az egy keréknyomnyi út mellett több  száz méteres szakadékok tátongtak. Közben a marokkói tiltás ellenére, a legnagyobb titokban autóztak el a nyugat-szaharai Layoonee-be, majd onnan tovább Dahlába, ahol a Bamakóba induló 60-61 autó  gyülekezett. Akkor már ott várt rájuk a rali szellemi atyja, a magyar Villám Géza, aki viszont kijelentette: nem tud, de nem is akar senkit sem megnyugtatni, garanciát adni a következő napokra. Csak annyit mondott, hogy Mauritániában a katonai védelmük rendben lesz. Sokan visszafordultak, nem vállalták a kockázatot, így 46 autó vágott bele  a Bamakóba tartó   kalandnak.

Ők aztán meg is nyugodtak, mert minden a legnagyobb rendben volt, a mauritán határon belül már várták is őket a hadsereg emberei és a turisztikai miniszter, aki megnyugtatta a mezőny tagjait: minden rendben lesz. Így is volt, bár  nagyobb katonai  készültséget azért tapasztaltak, 5-10 kilomérenként ellenőrző állomások voltak felállítva. De ennek is praktikus célja volt, hiszen így tudták kontrollálni a helyieket és a külföldieket  egyaránt: itt még meg volt, itt már nem, ide megérkezett, ide már nem. Szarkáék akkor lettek végképp nyugodtak, amikor lakóautókkal közlekedő francia és spanyol turistákkal is találkoztak, az állítólagos  terrorveszély közepette. Csak az bosszantotta őket és a többieket, hogy Budapesten a szervezőknek  egyszer már kifizetett különböző költségeket másodszor is kifizettették velük az országban. Aztán átértek Maliba, ahol az idei első élményük a Diema elnevezésű faluban  érte őket:  egy olyan angol nő volt a település immár elismert vezetője, akinek  kilenc éve  ott robbant le az autója, s azóta  is egy sátorban él - ami a falu központja -, ő szervezi, segíti   és irányítja  a helyiek életét.     A hölgy aztán Balázst és Józsefet elkísérte Bamakóba. Késő délután értek be a fővárosba, így a rengeteg adománnyal másnap délelőtt mentek el az árvaházba.
Josephre gondoltak útközben, nagyon várták már azt a  pillanatot, amikor végre személyesen is megismerik, átölelhetik az addig még nem látott  kisfiút. Nagy örömmel fogadták őket, s amikor franciaangol keverék nyelven elmondták, hogy kit keresnek, akkor derült ki:  még január 17-én, indulásuk másnapján Josephet a mali hatóságok örökbe adták Dániába.  Balázs és József egyik szeme sírt, a másik nevetett. Sírt, mert nem láthatták őt, de nevetett, mert Joseph jó kezekbe, végre emberi körülmények közé került.