Úttalan utakon a Kárpátokon túl

- Amikor Tokár Károly, Katyó, Fehérváron járt, azonnal barátság szövődött közöttünk. Elmondta,  hogy a málenykij-robot emlékére kárpátaljai honismereti túrát szervez - mesél a kezdetekről Szilárd.  - Személyes varázsa, a régi magyar területek, "szent" helyek megismerése késztetett bennünket az útra. Próbáltak lebeszélni, mert sokan előítélettel gondolkodnak Ukrajnáról.
-  Csakhogy mi nem Ukrajnába mentünk, hanem Kárpátaljára - veszi át a szót Balázs. - Tiszabecsnél a csehszlovákiai határátlépések emléke járt át bennünket. A házakon, autókon látszott, hogy ez már más vidék! Különös kontraszt, hogy lepusztult falvakban, ahol út sincs, új ortodox templomok épülnek. Aknaszlatinán Katyó baráti öleléssel fogadott bennünket. Másnap megtekintettük hajdani munkahelyét, a sóbányát. Az oroszok robbantással akartak sót kitermelni. A rablógazdálkodás folytán a bánya egy részét elöntötte a víz, magába szippantva a hétvégi telkeket. A Ferenc-akna is beszakadt, tó lett a helyén. A bánya elnyelt temetőt, vasúti síneket. Koporsók lógtak ki sokáig a beomlott bánya falából. Az üdülőhellyé vált tavak sótartalma a Holt-tengerhez hasonló, iszapja gyógyhatású.
- Még aznap elmentünk Európa földrajzi közepére, a Ferenc József állította emlékoszlophoz Megnéztük a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyását. Függő gyaloghidak kötik össze a folyó partjait, szalagkorlátként több tíz méteres fatörzsek szolgálnak. Végül megkezdtük harminc kilométeres, ötórás „kis esti sétánkat" föl az ezer méter fölötti hegyekbe, zuhogó esőben - meséli Balázs. - Lábunkat véresre törte a cipőn átfolyó sár. Alig tudtuk tartani a hatvanéves Katyó hat-hét kilométer per órás tempóját! Harminckét évet dolgozott a bányában. A fejtőkalapács vibrációs betegséget okozott nála. A karjában felszívódtak a hajszálerek. Hogy működjön a vérkeringése, napi húsz kilométert fut! 
 - A Tisza-forrásnál "vízszerződést" kötöttünk. Katyó emelkedett hangulatban így szólt: "Gyere, igyál a tenyeremből, itthon vagy, hazajöttél. Én is iszom a tiédből. Testvérek vagyunk!" Egymás tenyeréből ittunk, homlokunkat összeérintettük, szentesítve barátságunkat - emlékeznek vissza a fiúk.


 - Kőrösmezőn, a hucul fővárosban, magyar iskolában szálltunk meg - folytatja Szilárd. - Másnap fölmentünk Ukrajna legmagasabb csúcsára, a kétezerhatvan méter magas Hoverlára, azaz Hóvárra. Ittunk kvaszt, ez rozskenyérből erjesztett üdítőital, és megmártóztunk a Tiszában. Az estét Benén töltöttük. Két napig kerékpároztunk arra teljesen alkalmatlan utakon. A Vereckei-hágó felé órákon át szakadó esőben kerekeztünk. A hágón a Himnusz eléneklése után áfonyapálinkával „vérszerződést" kötöttünk egy szolnoki nyugdíjas csoporttal. Másnap bementünk a II. világháborúban kiépített Árpád-vonal egyik bunkerébe. Majd "felmásztunk" a nyolcszázhatvan méter magas Uzsoki-hágóra. Hirtelen rádöbbentünk, hogy közel kétszáz kilométer bringázás van még hátra. Munkácsnál ránk sötétedett. Esőben, szélben, éjjel tizenegyre értünk Benére. Vendéglátóink a kései időpont ellenére is bőséges meleg vacsorával vártak. Kétszázharminc kilométert teljesítettünk ezen a napon, az előzőn pedig százötvenet tettünk meg.
  - A vidék elmaradott, az emberek kemény körülmények között élnek - összegzik tapasztalataikat. - Előfordul, hogy kilencemeletes épületben nincs lift, és egyedileg gondoskodnak fűtésről. Időnként szünetel a vízszolgáltatás. Bár nyolcszáz évig Magyarországhoz tartozott a terület, az etnikai arányokat nagyon megváltoztatta a szovjet nemzetpolitika. A hegyekben már nincs színtiszta magyar falu. A táj káprázatos, az emberek közvetlenek, segítőkészek. Nagyon sok erőt kaptunk, barátságokat kötöttünk, és csak ajánlani tudjuk mindenkinek, hogy ismerkedjen meg Kárpátaljával.