Végigettek két földrészt!

Kilencvenhét nap alatt nyolcezerötszáz kilométert kerékpározott végig két magyar, a dunaújvárosi Matulai György, és az orosházi Lénárt Léna Ferenc. Hobbiból. Kalandból. Kíváncsiságból.
 Többnyire  száz kilométert tettek meg naponta. A legnagyobb távolság egy nap alatt háromszáz kilométer volt: akkor teherautóval vitték őket, Iránban, mert járhatatlan volt az út. A  legkevesebb táv  napi huszonöt kilométert tett ki: akkor, már Nepálban, hegyomlás zárta el az utat, vissza kellett fordulniuk - végül ugyancsak teherautón fejezték be a túrát.

Forma szerint az volt a céljuk, hogy a világhírű magyar utazó és tudós, Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), az első tibeti-angol szótár megalkotója, a magyar őshaza kutatója Dardzsílingben lévő sírjára vigyenek egy maroknyi földett az erdélyi Csomakőrösről, Kőrösi szülőfalujából. Vittek.
De az 57 éves, díszhal-kereskedő, fiatal korában igazolt kerékpárversenyző  Matulai esetében volt egy másik, alig rejtett, de másnak nehezen megmagyarázható cél is.
Apja, aki két éve hunyt el, rajongással beszélt neki a Mount Everest 1953-as első megmászásáról, Nepálról, annak fővárosáról, Katmanduról, a Himalájáról, s a világ legmagasabb hegységének lakóiról.
 - Hamarabb tudtam, mi Nepál fővárosa, mint azt, hogy a magyar fővárost hogy hívják...  -emlékezik vissza Matulai, aki Nepálba vágyik, mióta az eszét tudja.
Arra a kérdésre viszont, hogy miért nem repülővel ment oda, megütközve felel:
- Repülővel? Hát úgy bárki eljuthat Nepálba! Mi abban az érdekes?!
Ő mindenképpen szeretett sporteszközével, kerékpárral akarta megtenni az utat.
Sikerült. 2011. április elseje és 2011. július hatodika között biciklin megjárta Nepált.
A Románián, Bulgárián, Törökországon, Iránon (Pakisztánt biztonsági okokból repülővel kerülték  ki, Dubaion keresztül), Indián és Nepálon át vezető út során majd mindennap küldött egy sms-t, százhatvan karakterben, szóközök nélkül, rövidítésekkel telezsúfolva  arról, hogy mi történt aznap, hol járnak, hány kilométert tettek meg, hol alszanak, mit esznek.
Mit esznek...
Minimális mennyiségű élelmet vittek magukkal, zacskós levest, száraztésztát. Többnyire az útközben vásárolható ételekre számítottak.
Nem is volt gond, amíg Európában, sőt: Törökországban jártak. A török konyha kifejezetten ízlett Matulainak (nem véletlenül: hiszen az úgynevezett magyar konyha nagyrészt török eredetű, némi szláv közvetítéssel), s külön tetszett, hogy a legtávolabbi török faluban is tiszta étteremben, korrekt kiszolgálásban, jó ételben volt részük akár éjjel két órakor is!
Iránban már inkább csak kisvárosi szállodákban ehettek jót, sokszor viszonylag komoly pénzekért, s minimális választékból, vagy anélkül.
Indiában azonban...
A valamiért világhírű indiai konyha Matulainál végleg leszerepelt. Először is: köztisztaság, egyáltalán tisztaság nem létezik! A milliárdnyi ember elsöprő többsége számunkra elképzelhetetlen nyomorban, az út porában születik, él, és hal meg. Ételeik (ha vannak...) fogyaszthatatlanul fűszeresek, csípősek és ízetlenek. Egy kóla és egy hamburger  ott  már-már felfoghatatlan luxus! Jellemző, hogy csodájára jártak a két magyarnak, amikor az út végállomásához, Dardzsílinghez közel megtanították egy étterem szakácsát rántottát sütni.
Ezt a szerfelett bonyolult ételt ugyanis nem ismerik arrafelé...
Nepálban viszont, ahol egyszerű ételeket kaptak, sok gyümölccsel, rizzsel, minden tiszta volt  és az emberek (mintha tudtak volna idősebb Matulai elradatatásáról!) végtelenül kedvesek.
De az is jellemző, hogy mit evett Matulai (aki a repülőtéren kedvesétől egy kocsikeréknyi, nemzetiszínű szalaggal átkötött, házi sütésű kenyeret kapott) először, miután hazaérkezett!
Kelkáposztafőzeléket fasírozottal...