Aranyos csipke az angol királynőnek

A kézművességet szenvedéllyel művelő hölgyek sokasága ülte körül,  és hallgatta  azt az asszonyt, aki 60 éve gyűjt, kutat, publikál,  hímez  és szakköröket vezet. Lányok, asszonyok százait tanította az igényes, a szeretettel készített kézimunkák fortélyaira. Szekrények, sublótok  sötétéből, ládák mélyéről  napvilágra hozta megyénk fehérhímzéseit. Bebizonyította -miként Pesovár Ferenc a   néptáncban, -zenében -, hogy Fejér a kézimunkákban sem fehér folt. Szűkebb hazánkban  kutakodva ő is sok folklórkincsre lelt, amit soha nem őrzött féltékenyen.
Párniczky Józsefnét  abból az alkalomból köszöntötték az MMK munkatársa,  Komendó Gabriella vezetésével, hogy megkapta a Népművészet Mestere-címet és díjat. Ámultam, bámultam: még csak most?! Azt hittem,  már régóta birtokolja, hiszen a Népi iparművész minősítéstől, a Gránátalma-, a Kis Jankó Bori-  és a Király Zsiga-díjig már szinte mindent kiérdemelt, de ez az egy valahogy elmaradt. Lám, ami késik, nem múlik. 

Az 1927-ben, Budapesten született  Ilonka  életéről regényt lehetne írni. Édesapja évekig Taskentben volt hadifogoly, míg egy napon hazaszökött. Korán meghalt, így az anyára maradt a  három   gyermek felnevelése. Ilonka kislányként kecskéket legeltetett, kisiskolásként már hímzéspályázatokon nyert, például szálánvarrott párnát, piros,  madaras falvédőt készített. A tanítóképzőben  jeles, tandíjmentes diák volt,  de  nem lévén stafírungja,  kollégista nem, csak sokat gyalogló  bejáró lehetett. Gyenge tanulók korrepetálásával,  éjjel pedig korrektori munkával segítette családját. Az egyetem elvégzése után került Székesfehérvárra. A  Fejér Megyei Levéltár munkatársa lett, ezért  a magyar-történelem tanári diploma mellé könyvtárosi oklevelet is szerzett.
A sikerhez vezető útja rögös volt. Évtizedek  makacs elszántsága, szorgalma kellett ahhoz, hogy kivételes  tehetségét végre elismerjék. Ezért tanácsolta   kézműves- hallgatóságának: "Soha nem szabad feladni! A  nemeset, az értéket menteni kell minden áron!  Ha a tű nem jó helyre megy, akkor le kell bontani, és újrakezdeni.  Az időt ne hagyjátok elveszni! Hit, szépség, szeretet nélkül  nem lehet élni és dolgozni!" - sorakoztak a bölcs intelmek. Rokonszenves ars poeticáját Karinthytól kölcsönözte: "Ne hagyd úgy a világot, ahogy találtad!"
Levéltárosként  sokat járt vidékre, s ha elvégezte küldetését, keresett, kutatott, vallatta az asszonyokat,  megszemlélte stafírungjaikat. Az elején ezt is megtapasztalta:  az idegennek  nehezen nyílnak meg a szívek és szekrényajtók, de miután  összebarátkoztak, leveleztek,  a titkaikat is rábízták az asszonyok,  előszedték intim ruhaneműiket,  a nagymama féltve őrzött csipkés jegykendőjét, a dédszülő halottas lepedőjét, az ángyika horgolt szélű főkötőjét, a keresztanya csillagos párnavégét is kiteregették, hogy a híres hímes asszony látva lássa  becses kincseiket.  Így született meg  három kötet Fejér megye mintakincséből, amelyet  az Ikarus Gárdonyi Géza Művelődési Ház gondozott, ahol a  szerző  szakkört vezetett.  Első könyve  mottójának büszke mondatot választott, Zrínyit így idézte: "Egy nemzetnél  (egy megyénél) sem vagyunk alábbvalóak!" Ami a kötetekbe rendezett mintakincset, a fehérhímzések,  a keresztszemesek, a horgolt csíkminták gazdagságát illeti, valóban hetedhét megyére szóló kincsekre lelt.

Hímes nagyasszonyunkat a fél világ ismeri. Japán hölgyeket is tanított kézimunkázni, akik  hazamentek, mert férjüknek megszűnt az üzemi kiküldetése, ám évente Székesfehérvárra repültek,  és Ilonka a szállodaszobájukban   tartott továbbképzéseket a magyar hímzéskultúra japán követeinek.  Évekig volt  külső munkatársa a Fürge Ujjaknak, a Burdának.  Aranyhímzéses csipkét küldött az angol királynőnek.  A históriás minta  a 18. századból való, a késmárki kolostorból származik. A tervet, a hímzést aranykezű Ilonka  készítette, a csipkét korhűen Karmanóczki  Jánosné verte.  A windsori kastély lakója, II. Erzsébet levélben köszönte meg a női kezek csodás remekét.
A dunántúli hímzésanyag egyik létrehozója a fehér-, az úri hímzést  és a többi kézimunka-költeményt beemelte a magyar néprajzba, az európai és az egyetemes kultúrába, a világörökségbe.

"A női kézimunka olyasmi, mint  a becsületrend a rendjelek között... Sokat tudnék írni a női kézimunka szükségletéről, okosságáról, megnyugtató voltáról, sőt boldogságáról is,  hiszen én még ismertem azokat a magyar nőket, akik akkor is kézimunkáztak, ha nagyon szomorúak,  vagy ha nagyon boldogok voltak" - írta valahol Krúdy Gyula. Ha élne, elámulna a 21. századi nők sokaságán, akik még mindig mesterien űzik ezt az ipart. Ez az egyik menekülőútjuk, ha boldogtalanok, ha reményvesztettek, ha szegények, de akkor is szőnek, hímeznek, csuhéznak, ha sikeresek, optimisták, boldogok.
Gondolta volna, hogy az újabb században is lesznek még olyan fehérnépek, mint Ilonka, aki a fél világgal recézett, subrikált? Aki hűségesen őrzi és továbbadja mintakincsei eredetét, históriáját? Aki dédelgeti például a csákvári Balázs Tercsi keresztszemesét, amely az I. világháborúban készült, vagy a váli Lőrincz Istvánné, Eszti néni 1800-as évekből való jegykendőjét, amelyet apja és anyja eljegyzésére alkottak? Gondolta volna, hogy őrzik és újrafogalmazzák a Kerkuska Annák, Bethlen Katák fejedelmi ízlését, úri finomságát?