Csak az a 70 forint...

Hetven forint.
Két kifli ára.
Ekkora összeg miatt nem kaphatott lakhatási támogatást Hulló Pálné.
"Felháborodásom miatt fogtam tollat és írok Önöknek, hátha tudnának segíteni.
A lakhatási támogatással kapcsolatos az észrevételem és a megbántottságom. Mint köztudott, támogatásra az jogosult, akinél az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg a 71 250 forintot. Az én nyugdíjam 71 320 forint, azaz 70 forinttal több, mint az imént meghatározott összeg, emiatt elutasítottak.
Gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki így járt. Ha 500 vagy 1000 forint lenne a különbség, akkor megérteném.
Kijöttem a hivatalból és sírógörcsöt kaptam. 70 forint miatt elvesztem a támogatást, amire nagy szükségem lenne, egyedülálló nyugdíjasként.
Tudom, a szabály az szabály, kormányrendelet, de csupán emberségből figyelembe vehetnék ezt a minimális eltérést, mind a saját, mind a hasonlóan járt sorstársaim igénylése során" - írta a DH szerkesztőségébe címzett levelében egy olvasó.

Hulló Pálné, Magdi  hatvanhét éves. Budapesten született, a VIII. kerületben, de a II. világháború végeztével vidékre, Dunaegyházára költözött a családjával. Édesapja szabósegédként dolgozott: tudható hát, hogy nem estélyi ruhák varrásából élt, hanem a dunaegyházaiak agyonhordott ruháinak újabb és újabb javításából. Négy gyerek volt a családban, az édesanya háztartási munkákkal próbált hozzájárulni a megélhetéshez. Különösen, amikor az apát öt évre börtönbe csukták az ötvenes évek elején. Jehova tanúja volt ugyanis, s emiatt még a hatvanas években is rendszeresen ki-kijárt hozzájuk a rendőrség.
Hullónéből nem lett vallásos ember, sem más meggyőződés híve: csak az egyszerű családi békére áhítozott világéletében.
1961-ben költözött a család e nyugalom reményében Kisapostagra.
Egy év múlva már a dunaújvárosi papírgyárban dolgozott Magdi, szakmunkásként. Hamarosan férjhez ment egyik kollégájához, akinek 1968-ban szép ikerlányokat szült. Úgy tűnt, átlagosan boldog élet köszönt rájuk, lakást kaptak, évente nyaralni mentek, még Bulgáriába is eljutottak. Ám 1988-ban a házaspár úgy döntött, elválik. S harminc év után a gyár is hűtlen lett Magdihoz: munkanélküli lett. Felajánlották ugyan, hogy tekercsvágóként maradhat, de öttonnás papírhengerek mozgatásához nem érzett magában elég erőt. Nyolchónapi munkanélküliség után a kórházban lett takarítónő.
Innen ment nyugdíjba  1997-ben. A Dózsa II. városrészben lakik, egy ötödik emeleti, kétszobás panellakásban. Egyedül: bár korábban volt barátja, most jobbnak látja, ha senki nem zavarja.
Lányai is egyedül nevelik gyereküket. A fiúunoka öt-, a leány hat és fél esztendős. Hullóné és lányai napról napra szervezik, ha nem is közös, de nagyban összefüggő életüket. Magdi naponta  főz, s a megbeszélés szerint fogyasztják az ebédet hol az egyik, hol a másik lány lakásán, az unokákkal együtt.
1988 után csak egyszer, két éve volt üdülni Magdi, a Balatonnál, egyik lányával és unokájával. Szép lakására szerencsére a havi harmincötezer forintnyi rezsin kívül alig kell költenie: arra tudatosan spórolt, hogy a nyugdíjra rendbe tegye, mert sejtette, hogy akkor már nemigen lesz rá pénze. A havi nyugdíj másik feléből csak a legszükségesebbekre futja. Most vett nadrágot, van három pár cipője, egy télikabátja, két téli csizmája. Attól mindig nagyon félt, hogy egyszer majd nem tud télire csizmát venni, ezért az egyiket még nem hordta: tartalékolja. Fekete kabátja is van kettő: azok a temetésekre szolgálnak. Olcsó  festmény a falon, tévé,  a könyvespolcon a százkötetes Jókai-kiadás.
És emlékeiben a szégyenként megélt eset, amikor életében először kért segítséget  - de elutasították. Megérti ő, mindent megért és elfogad.
Csak az a hetven forint. Az a két kifli ára ne lenne. Amennyivel a kelleténél több a nyugdíja.