Bogár és Csillag a hóban

Őseink megszokott téli járgánya volt a lovas szán, mára azonban kuriózumnak számít. Főként, ha "vén", akár az országút, amilyen Klusoczki Imre bácsié. 

- Több, mint ötven éves a faszerkezet, de nagyon jól bírja a gyűrődést. Minden évben gondosan lefestem, s ha kell, kicserélem a csavarokat is: még sokáig szeretném használni. Bár a fészerben ott áll az utóda, egy vadonatúj szánkó, mégis ragaszkodom a régihez – mondja Imre bácsi, aki telente, ha lehull a nagy hó, megörvendezteti a helyi kisiskolásokat, de a szülőket, sőt a nagyszülőket is egy lovas szánkózással.

A szán előtt Bogár és Csillag, a két óriási, többmázsás ló engedelmesen várja, amíg minden a helyére kerül: a kantár, a hám, a hagyományos kócistráng. A lószerszámok ugyanúgy több évtizede szolgálják gazdájukat, akár a szán. Ám ami régen mindennapos volt, arra az ifjabb nemzedék ma már csak bámul. A pákozdi szánkózás hagyományőrző kirándulásnak is beillik. Ilyenkor derül ki igazán: fejlődhet a technika, a legbiztosabb a valódi lóerő hajtotta eszköz. Nem akad el a hóban, s a benzin sem fogy ki...

Ahogy a kacskaringós utcákon elindulunk a Velencei-hegység hófödte dombjai közé, csak a lovak nyakában csilingelő száncsengők hangja töri meg a téli csendet. Az állatok lába körül felhőként száll, gomolyog a hó, az apró pihéken meg-megcsillannak a napsugarak. Csillag és Bogár boldog ügetéssel suhan a fejük fölött összehajló fákkal szegélyezett, havas ösvényen.

- Csillag nem egészen egy éve került hozzám, a régi, jó Robi helyére, aki már 18 éves volt, s nem bírta a terhet. Kedves, vidám kanca, éppen a Bogár mellé való - mondja a bakon ülve Imre bácsi. A gyerekeket kimondottan szeretik a lovak, derül ki. A napokban fogyatékos kicsik örvendhettek a tél szépségeinek egy jó kis szánkótúra alkalmával. A falubeli apróságok pedig rendszeres vendégei Klusoczkinak. Tízen, tizenketten is elférnek a pokróc borította deszkákon: ez ám nagyszerű téli móka. 

Ahogy visszakanyarodunk a falu utcáira, a száncsengő hangja hallatán leteszik a hólapátot a szomszédok, s már messziről intenek a fogat utasai felé: "Adj’ Isten Imre bátyám, jó, hogy látom!" Hazafelé tartva még felveszünk egy csomagokkal baktató, kendős nénit, hogy ne kelljen cipekednie. A hideg, a fagyos tél a régi időkben is összekovácsolta az embereket – talán ma sincs ez másként.