Dunaújvárosi kalózvadász jár a világ veszélyes vizein

– Most itthon vagyok, mert kamaszok a gyermekeim, és mellettük van a helyem! Meg kell tanítanom őket az életre, arra, hogy mire figyeljenek, mire vigyázzanak, meglássák, mi az értékes, mi a valódi körülöttük. Örülök, hogy a tanulás mellett a sport tölti ki az életüket, egyházi iskolába járnak, a fiam jéghokizik, lányom kajakozik – avat be életébe Árpád, aki mélyen vallásos, nem néz tévét, mentett állatok veszik körül, imád főzni, kick-boksz-világbajnok, nemrég az innsbrucki versenyre kerékpárral ment ki, hét nap alatt 760 kilométert tekert le.

A kérdésre, amíg mások menekülnek a kalózok elől, ő miért megy a közelükbe, azt mondja, a feladat, a kihívás, a változatosság, a hajókon levő kitűnő társaság vonzza, illetőleg az anyagiak. Utal rá, a kalózok ma már nem félszemű figurák, ahogy a régi filmeken lehet látni, hanem jól képzett és korszerű fegyverekkel felszerelt harcosok. Természetesen az ügynökeik már a kikötőkben feltérképezik az értékes szállítmánnyal induló hajókat.

Árpád beszél arról, hogy a hozzá hasonló biztonsági emberek munkájára főként Afrika szarvánál, Szomália partjainál, újabban Nigériánál van nagy szükség, ahol a világ egyik legnagyobb tengeri kereskedelmi útvonalán évente 20 ezer hajó halad át rakománnyal. Ott a kilencvenes években polgárháború dúlt, a későbbi kalózok a halászok területeit védték az orvhalászokkal szemben, miközben lassan vérszemet kaptak. Előfordult ugyanis, hogy az őket megtámadó hajót elfogták, aztán a zsákmány az övék lett, és a könnyű pénzkereset hatalmába kerítette őket. Volt olyan év, amikor 24 hajót raboltak el, fedélzetükön 460 matrózzal, közülük többet is megöltek, közel ötvenmilliárd dollár kárt okoztak. A kalózok általában egymillió dollár váltságdíjat kérnek.

Napjainkra évente harmadára esett vissza a támadások száma. Ez a jelentős visszaesés a hajókon levő biztonsági embereknek nagymértékben köszönhető. A kalózok egyre nehezebben jutnak fel a szállítóhajókra, amelyeket sokszor védőháló is véd, amibe áramot, vizet vezetnek. A biztonsági emberek egymást váltva, felfegyverkezve, védőfelszerelésben a nap 14 órájában készültségben állnak, folyamatosan figyelik a tengert, a közeli hajókat, hogy adott esetben megelőzzék, kivédjék a kalóztámadást a különféle nemzetiségű és rakományú hajókon, amelyekre a védelmi munkát szervező társaságok szerződtetik a világ legbátrabb férfijait. A biztonságnak ára van, ami két-három hétre egy-egy hajónak 50-100 ezer dollárjába kerül.

A kérdésre, hogy miként kerülhetett a kalózok fogságába egyik honfitársunk a közelmúltban Nigériánál, Árpád azt mondja, a körülményeket nem firtatta, úgy tudja, a kalózok egy német hajóról vitték el a hatvan körüli főgépészt, aki szerencsére kiszabadult. Beszél arról is, hogy a hajókon, amelyeken általában 25-30 tagú a személyzet és két-három biztonsági ember van, jellemzően nagyon jó a hangulat, úgy mondja, a tengerészek nagyon klassz srácok, jó emberek, érdekes személyiségek.

– Indulás előtt alaposan ellenőrzik a hajók biztonságát, a felszerelést, és próbát is tesznek a legénység menekülésére, ők ugyanis adott esetben búvóhelyre mennek, és a hajó hídján mindössze három ember marad fenn. A biztonságiak először figyelmeztető lövést adnak le a kalózokra, akik egy távolabbi nagy hajóról kisebb halászbárkának tűnő vízi járművekkel közelítenek.

– Aztán ha kell, megkezdődik a harc, amely órákon át is eltarthat, közli Árpád, aki többször került már éles helyzetbe, és azonnal megjegyzi, félelemnek nincs helye. Kiemeli, aki erre a feladatra vállalkozik, nem ismerheti ezt az érzést!

A kérdésre, hogy mit csinál, amikor nem végez védelmi feladatokat valahol a világban és nem vadászik a világ vizein, elmondja, mindig tanul valamit, folyamatosan érdeklődik az új iránt, most éppen patkolókovácsolást. Ehhez minden alkatrészt, berendezést ő maga készített el, hogy lovainak a legjobb patkót készítse el.

– A régi, selejtes darabokból pedig szerencsepatkót kovácsolok, de nem babonából! – mondja jókedvűen.