Aki tett a szerencséért

- Eléggé prózai oka volt, hogy focizni kezdtem: vidéki srác voltam, Polgárdiban éltem, és ott csak ez volt a lehetőség a sportolásra. Tehetségkutatón figyeltek fel rám, így kerültem Székesfehérvárra, a Vasvári gimnázium sporttagozatos osztályába és a Videoton serdülő csapatába. Nem éreztem magam magányosnak az idegen városban, hajdan a fiúk még talpra estek, én is, megpróbáltam, az lett belőle, ami. Nem bántam meg!

Vajon hamar kiderült, hogy ebből a srácból még lehet valaki?

- Ez elég nehezen került napvilágra... Amikor kiöregedtem az ifiből, Várpalotára adtak kölcsön, másfél évig az NB II-ben játszottam, ott erősödtem meg igazán. Sérüléshullám sújtotta a Vidit, ezért vissszahoztak. Nem volt könnyű a csapatba kerülni, csupa jó játékos volt a keretben. Krisztián fiam szokta mondani, hogy mindenkiről azt mondom, hogy milyen jó játékos volt, de mit mondjak, ha egyszer ez az igazság? Akkor háromszor annyi jó labdarúgó volt itt, mint manapság. Hogy magamra is azt mondtam, hogy jó vagyok? Nem, átlagos voltam, nagyobb gyorsasággal talán jó lehettem volna. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehettem az UEFA Kupa-menetelésnek, hogy gólt lőhettem a Manchester Unitednek, de az is igaz, sokat tettem azért, hogy ez megvalósulhasson. De a gólom ellenére sem akart vinni a Manchester, így meg kellett elégednem azzal, hogy két szezont Zalaegerszegen játszhattam, illetve Ausztriában alacsonyabb osztályban vezettem le. De tény, nem is nagyon akartam elmenni Székesfehérvárról. Szerettük a Videotont, a várost, bennünket is szeretett a közönség, jó volt itt játszani, élni.

Wittmann Géza és az árnyéka...

Eljött az idő Géza esetében is, amikor még egy jó nagyot rúgott a pöttyösbe, majd leadta a szerelését és befejezte...

- Nem volt könnyű a folytatás, hiszen, ha valaki nem készül a civil életre, annak nehéz a dolga. Nekem sem adott senki jó tanácsot, sok mindent próbáltam, piacoztam, volt büfém, fagyizóm, szőnyeget tisztítottam. Labdarúgás? Vagy visszakerültem abba a közegbe vagy nem.

Úgy hírlett, a Wittmann fiú, Krisztián tehetségesebb focista lehetett volna, mint az apja. De nem, válogatott kosárlabdázó lett belőle.

- Elvittem labdarúgóedzésre, ám amikor este hazajött, azt mondta, biztos, hogy ide többet nem megy! Miért? Mert a 60 perc alatt összesen háromszor érhetett a labdához. Aztán a feleségem elvitte a saját sportágának a gyakorlására, Vetési Imre megkérdezte, hogy hívnak, aztán adott neki egy labdát, és mondta, ezt ne add oda senkinek, ez csak a tiéd. Így lett kosárlabdázó. Hogyan telnek ma a napjaim? Várjuk a kiemelt nyugdíjat, és próbálunk nem nyugdíjasként élni... Focizni nem szoktam, a térdem nem engedi, így marad a kerékpár, de azt is szeretem, mert sport az is. sis