Hullan Zsuzsa: csöndes lány voltam

Volt segédszínész Szolnokon, majd a Színművészeti Főiskola hallgatója. A Veszprémi Petőfi Színház után a Vígszínház tagja lett. Két huszonéves lánya van, két éve férjhez ment. Hullan Zsuzsával a HOT! magazin készített interjút.

Zircen születtél. Meddig éltetek ebben a szép kis városban?

Ott csak megszülettem. Tizenkét éves koromig Bakonycsernyén laktunk, egy kis, szo­ba-­kony­hás albérletben, amihez nagy kert tartozott, a végében patak folyt, ahogy mindkét nagymamámnál. Miután megszületett a húgom, a szüleim betársultak egy négylakásos társasházi építkezésbe, és hatodikos koromban be is költöztünk a saját otthonunkba Bodajkon.

Milyen volt az élet Bakonycsernyén? Nem bántad tizenkét évesen a költözést?

Édesapám művezető volt a szénbányáknál, édesanyám a kereskedelemben dolgozott, cipőbolttól a vállalati büféig sokféle üzletet vezetett. Ötvenévesen váltott egy nagyot, természetgyógyászatot tanult, majd hetvenévesen elkezdett festeni. Nagyon tehetséges, gyönyörű képei vannak. Gyerekoromban, a nyári szünetekben a nagynénémmel a libákat gardíroztuk a mezőn, tartottunk tyúkokat, kacsákat, kertünk, szőlőnk is volt. Falusi gyerekként sokat dolgoztam. Szerettem hallgatni a felnőtteket és figyelni a természetet. A kertben fekve órákon át képes voltam kémlelni az eget, nézni a fűben mászkáló hangyákat, és elképzeltem, miről beszélgethetnek egymással. Tízéves koromból van egy meghatározó emlékem: a szomszéd lánnyal megbeszéltük, hogy megyünk együtt játszani, de a szobánkban álló, háromoldalú, tükrös szekrényben hirtelen olyan különös fényeket és árnyékokat láttam felvillanni, amik annyira elvarázsoltak, hogy nem hallottam meg a kopogást az ajtón. Szemlélődő, csendes gyerek voltam, szerettem egyedül lenni, nem igazán voltak barátaim, ezért nem viselt meg nagyon, hogy elköltöztünk.

Egy ilyen kislány hogyan kezdett el balettozni?

Anyukám sok balettfilmet látott, és nagyon sajnálta, hogy nem volt lehetősége balettot tanulni, ezért az ugrabugra, vékony kislányát elvitte felvételizni a Balettintézetbe. Végül mégsem oda, hanem a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánc tagozatára jártam.

Pécs elég messze van Bodajktól. Kollégiumba költöztél? Nem érezted magad nagyon egyedül?

Nem kaptam kollégiumi helyet, ezért tizennégy évesen albérletbe költöztem, 250 kilométerre az otthonomtól. A rossz közlekedés miatt csak a nagyobb szünetekben tudtam hazautazni. Anyukám otthon sírt, én meg Pécsett. Csöndes lány voltam, sebezhető, magányos. A balett volt a mindenem.

A neved miatt nem cukkoltak?

Soha. De van egy jó kis történetem. Harmadéves színművészetis voltam, amikor a Vígszínházban Hernádi Judit egyik szerepét kellett átvennem. Farkas Tóni bácsi, akivel nem volt közös jelenetünk, és a tapsrendnél találkoztam vele életemben először, bátorítólag jól hátba vágott, és azt mondta: „Hú, de helyes kis p***a vagy! Hogy hívnak?” Alaposan meglepődtem, és természetesen bemutatkoztam. „Nem jó név az, hogy Hullám Zsuzsa!” – vágta rá Tóni bácsi. „Nem Hullám, hanem Hullan!” – tiltakoztam. „Akkor se jó név az, hogy Hullám Zsuzsa!” – válaszolta, és halála napjáig így hívott.

Miért nem lettél balerina?

A szakmai óráink között volt színészmesterség is, felléptünk a színházban és nem csupán táncoltunk. Negyedik évben mindenki izgult, hová kerül, hová szerződtetik, és készültünk a koncertvizsgára. Az egyik balettórán egy ugrásból érkezve hatalmasat reccsent a bal bokám. Rojtosra szakadt a bokaszalagom. Óriási fájdalom, kórház, három nap múlva megoperáltak. Örökre elszálltak a balett-táncosi álmaim. Az intuícióimra hallgatva váltottam egy nagyot, és a Kecskeméti Óvónőképző Főiskolát választottam a továbblépéshez.

Mégsem voltál egy pillanatig sem óvónő.

Talán ha akkor már lett volna Waldorf óvoda, másképp alakul az életem. Az óvónőképzőben viszont létrehoztunk egy irodalmi színpadot, amit nagyon szerettünk csinálni, és a tanáraim egyre csak mondogatták, hogy nekem színházzal kell foglalkoznom. Minden évben el is mentem felvételizni a Színművészetire, ahová ötödjére fel is vettek. Közben voltam két évet stúdiós Szolnokon, Paál István művészeti vezetése idején, ahová ötszáz jelentkezőből tízen kerültünk be.

A főiskolán hét fiú és három lány járt az osztályotokba. Szövődtek szerelmek?

Én házon kívül voltam szerelmes.

Ki volt az első férjed?

Az első és egyetlen férjem János, akihez két éve mentem feleségül. A gyermekeim édesapjával nem házasodtunk össze, bár tizenhárom évig éltünk együtt. Ő tizennyolc éve meghalt. Anna lányom huszonnyolc éves, az ELTE bölcsészkarán végzett, aztán váltott, a BME villamosmérnöki karára jár. Vera huszonhárom éves, még tervezi, hogy merre menjen, mit csináljon. Okos, gyönyörű lányaim vannak. Ők életem főművei.

Játszottad többek között Tóth Mancit, Sünit a Padlásban, voltál Heléna a Szentivánéji álomban, Marilyn Monroe...

Sok szép szerep megtalált. Tóth Mancit például annyira szerettem, úgy hozzám nőtt, hogy azóta sem tudom megnézni, amikor valahol játsszák. A Marilyn Monroe csodálatos halála is nagyon fontos állomása volt a színészi pályámnak.

Huszonhét éve a Vígszínház tagja vagy. Írtál egy beszélgetős könyvet a kollégáidról, és egyet Bakancskoptató címmel, amely az El Caminón eltöltött 49 napodat örökíti meg. Egy nagyon romantikus esemény is kötődik hozzá: a párod, János ott kérte meg a kezedet.

Így igaz. Kilenc éve jártam végig az utat, és azóta nem telt el nap, hogy ne jutna eszembe a Camino és nagyon sok minden, ami ott történt.

Neked, ha úgy vesszük, most született unokád: a sorozatbéli lányod, Zsófi, azaz Kiss Ramóna kisfia.

Őt még nem láttam, viszont szép nagy a családunk. A villamosmérnök-közgazdász férjem mostanában leginkább a találmányaival foglalkozik, összesen öt gyerekünk van és az ő gyerekei révén négy unokánk. Ramónával és Gyetván Csabával, a „fiammal” figyeljük egymást, és bár nem napi szinten, de tartjuk a kapcsolatot.

Jól érzed magad az életedben?

Nagyon jól érzem magam. Jó energiák vesznek körül, és remélem, belőlem is ez árad. Maradjon így sokáig!