2019.10.02. 08:02
Több lánnyal járt egyszerre a Drága örökösök sztárja
Lengyel Ferenc azt is elárulta, mit csinálna, ha egy nagyobb összeget örökölne, ahogy sorozatbeli karaktere.
Lengyel Ferenc sokkal magasabb az életben, mint amilyennek a Drága örökösök című sorozatban tűnik, és akkor is meglepetést okoz, ha megszólal. A kis köpcösnek tűnő, mitugrász taxis, Szappanos Tibor alakítója a valóságban 189 centiméter magas és sportos testalkatú. Kifejezetten visszafogott, halkan beszél, nem harsog úgy, mint a szerepében – írja a Hot! sztármagazin nyomán a Vasárnap Reggel legutóbbi száma.
– Szappanos Tibor karaktere az elmúlt egy évben akkora sikert hozott neked, mint az elmúlt harminc év számos színpadi és filmes szerepe összesen. Élvezed a sikert?
– Igen, jó dolog a siker, de nincs időm élvezni: alig találkozom vele. Hiszen semmi időm nincs, szinte mindig forgatok. A házban, ahol lakom, felismertek a szomszédok, pedig eddig azt sem tudták, hogy színész vagyok.
– Szeretsz nevettetni? A sorozatban jókat lehet kacagni rajtad, civilben viszont visszafogott vagy…
– Tudok szórakoztató lenni az életben is. Ha olyan a helyzet, ha barátok közt csevegünk, akkor szeretem ironikusan megfogalmazni, amit látok, és a gondolataimat szórakoztató formában átadni. Észrevettem, hogy humorba ágyazva nagyobb sikerre számíthatnak! De az életünk is ilyen. A tragikus pillanatokat mindig követi valami nevetséges dolog. A saját apám temetésére gondolva is tudok nevetni. Agyvérzésben halt meg, és nem tudott kommunikálni. A pap, aki a szertartást tartotta, egyszer csak elkezdett összevissza beszélni, próbálták kimenteni belőle. Aztán egy nap múlva hallottam, hogy abban a pillanatban kapott agyvérzést. A kettő között volt egy rés, amin tudtam nevetni. Persze kínomban.
– Van benned bármi közös a karaktereddel?
– Nincs, semmiben nem ismerek magamra Szappanos Tibor szerepében. Sokszor előfordul, hogy a nézőt annyira elvarázsolja egy szerep, hogy azonosítja vele a színészt. A színésznek az a dolga, hogy hihetően játssza a figurát. Nyilván a saját indulatomat használom fel, a saját humoromat, élményeimet, tapasztalataimat. Engem is el tud kapni az indulat: a szándékos rongálás, a kerékkötés vagy a munkára való alkalmatlanság hoz ki a sodromból. De soha senkit nem szoktam bántani, soha senkibe nem rúgtam bele.
– Otthon felemeled a hangodat, mint Tibi?
– Soha. A gyerekeimmel szemben csak ijedelemből, mert kicsiként veszélyes verekedésbe kezdtek, ami komoly sérülést okozhatott volna. Ha otthon morgok valamire, akkor a feleségem azt mondja, hogy ez most olyan „tibis” volt. Már ennyire képben van otthon is Tibi!
– Hogyan vezeted le ezeket a feszültségeket, ha mindig ilyen visszafogott vagy?
– Minden reggel futok – kivéve, ha hosszú munkanapom van, és háromkor vagy négykor kelek. Ez jó kondiban is tart. Az is segít, amikor a kezemmel csinálok valamit: ha főzök, ha én gyúrom a pizzatésztát, ha én szeletelem a húst. Az anyag szeretete, ha valami átmegy a kezemen és megérik, az megnyugtat.
– Úgy hallottam, hogy fiatalon nem egy szolid figura voltál, hanem igazi szívtipró! Tényleg nagykanállal etted az életet?
– Nagy kandúr voltam. De soha senkit nem bántottam. Ezt onnan tudom, hogy jóban vagyok az exeimmel. Soha nem derült ki, hogy több lánnyal jártam egyszerre – ezt csak most tudhatják meg, úgy negyven év távlatából. Sok lány tetszett, később, harmincéves korom táján jöttek a komolyabb kapcsolatok. Akkor találkoztam a feleségemmel, akivel harmincegy éve vagyok együtt.
– Volt tapasztalatod bőven. Mi fogott meg a feleségedben, hogy teljesen eldobtad érte a korábbi, igen színes életedet?
– Polinéziai bennszülötteknél van az a szokás, mielőtt házasságra lépnek, hogy a fiatalok a tengerpartokon kunyhókban ismerkednek a testükkel és a szexuális szokásokkal. Az egyszerű törzsek így gondolják, és én is. A megismerés tapasztalatot ad, hogy aztán értékelni tudjuk a dolgokat. Nem lesz az, hogy egy férfi mindenáron kifelé kacsingat a házasságából, mert nincs meg a világ, az élet és a test ismerete, kimaradt az életből a felfedezés. A feleségemet volt bőven kihez hasonlítani. Rögtön éreztem valami pluszt a beszédében, a gondolkodásában. Mintha nagyon régóta ismertem volna; ugyanazokat a dolgokat szerette, rengeteg közös volt bennünk. Harmonikusan indult a kapcsolatunk, és tart a mai napig, immár harmincegy éve.
– Két felnőtt lányod van: Adél, a huszonhárom éves rendező és Zita, a grafikus, aki tavaly férjhez ment. A fiatal Feriből kiindulva nem féltetted őket, hogy a férfiak csak játszadoznak velük?
– Nem szóltam én ezekbe bele. Felhozták és bemutatták a barátaikat, néha sűrűbben jöttek, de ez a világ rendje. Azt mondtam, hogy „Akit te megszeretsz, azt én is szeretni fogom, mert neked fontos!” De természetesen a tapasztalatommal próbáltam kicsit hárítani, ha láttam, hogy baj van; ilyenkor megkongattam a kisebb vészharangokat. Én csak el tudtam mondani, hogy ha ezen az úton mennek tovább, annak a végén szakadék van, amit a GPS sem jelöl, de én tudom. Meghallgattak, de a döntést nekik kellett meghozni.
– Tudtál elég időt tölteni a lányaiddal?
– Igen, végigkísértem az összes tanulmányukat. Hogy tudjak velük tanulni, az előadások után újratanultam azt, amit már elfelejtettem: fizikát, matematikai egyenleteket… Inkább csak fel kellett frissíteni ezt a tudást, hisz jeles tanuló voltam. Sokat játszottunk, saját társasjátékot terveztem már akkor, amikor az első gyerek még meg sem született. A mai napig örömmel töltik velem az idejüket. Nyaraláskor nem kell őket noszogatni, hogy jöjjenek velünk. Szeretünk együtt lenni.
– A lányaidnak tetszik a szereped?
– Minden epizódot megnéztek, jól szórakoznak rajta. A rendezőnek készülő Adél lányom dolgozott is a sorozatban asszisztensként. De nem én hoztam be – kerülő úton jutott be, a barátja révén. Hogy néha találkoztunk a forgatás végén, az jó volt.
– A szüleid tíz évvel ezelőtt haltak meg; édesapád agyvérzésben, az egészséges édesanyád pedig annyira szerette, hogy fél év múlva követte.
– Erre magyarázatot kerestem, utánaolvastam. Az állatvilágban ez természetes. A páváknál, ha bármelyikük elmegy, akkor a párja nem eszik, nem iszik, és utánamegy.
– Mit csinálnál, ha egy nagyobb összeget örökölnél, ahogy a karaktered?
– Az anyagiak nem vonzanak. Nekem annyira van szükségem, ami a megélhetéshez és a létezéshez kell. Hogy gyűjtögessek, hogy több legyen, az nem érdekel. Annak örülnék, ha a gyerekeimnek többet tudnék adni, lenne lakásuk. De én magam is össze tudtam rakni, ők is meg tudják ezt csinálni, amiben természetesen segítek.
– El tudod képzelni az életedet vidéken?
– Igen. Szombathelyről származom, már hatéves koromban az erdőt jártam, minden fát ismertem, az állatokat is. Ez hiányzik. Ha lenne rá pénzem, vennék egy nagy területet, lenne erdőm sok fenyőfával, állattal, terveznék kertet. Jó lenne, hogy ha felnéznék, akkor nem a házakat, hanem az eget látnám.
– Az idén a forgatás miatt kimaradt a szabadság. Mit csinálnál szívesen, ha szabira mehetnél?
– Szívesen elutaznék a tengerhez. Megtanulnék vitorlázni, a köteleket tekergetni. Túráznék a hegyekben, és beülnék koncertekre. De van munka, és a napjaimat azzal töltöm, amit szeretek: játszom.
Borítókép: Lengyel Ferenc