Benedikty Tamás könyvötlete a börtönben született meg

Benedikty Tamás íróval a Magyar Idők készített interjút.

Ön diákként részt vett az ’56-os tüntetéseken. Mi lelkesítette akkor?

A sivár történelmi reménytelenség vitt minket a forradalomba, a hétköznapi élet elviselhetetlen iszonyata. A szegedi tüntetésen vettem részt, de magamat semmiképpen sem hasonlítanám a pesti srácokoz. Ők sem tartották magukat hősöknek, hiszen csak azt csinálták, amit kellett. A mi osztályunk dobta az egyetemről levett vörös csillagot a Tiszába, ezért három évig nem tanulhattam tovább, inasnak mentem. 1956-ban egyszerűen arról volt szó, hogy így nem érdemes tovább élni, a mai fia­talok elképzelni sem tudják, hogy mi a diktatúra. Az első napok helytállása kellett ahhoz, hogy megszülessen a független, szabad, demokratikus Magyarország követelése, és olyan méltóságérzet támadt fel az emberekben, ami addig ismeretlen volt.

Mikor döntötte el, hogy regényt ír minderről?

A forradalom tizedik évfordulóján, 1966-ban a börtönben fogadtam meg, hogy valamilyen módon írok majd 1956-ról. Amikor 1965-ben letartóztattak államellenes összeesküvés vádjával, akkor már volt pár írásom és egy kisregénytervezetem, amely egy festőről szólt, aki egy olyan diktatúrában él, ahol meg van szabva, milyen színeket lehet használni. De a házkutatáskor mindent elvittek és lefoglaltak. Ez a fogadalom is sokáig csak fogadalom maradt, mert nem lehetett hozzáférni az anyagokhoz, ráadásul 1989-ig minden politikai üldözött hallgatott, mint a sír, mert nagyon jól tudta, hogy a kullancsok rajta vannak.

Önön is voltak?

Két és fél évig figyeltek bennünket, mielőtt letartóztattak. 1964-ben Lengyelországba mentem az egyik évfolyamtársammal. Később megtudtuk, hogy követtek. Vallatáskor egy héten keresztül minden harmadik kérdés az volt, hogy ki a CIA-összekötőm. Azt hittem, hogy belebolondulok. Később rájöttem, miről lehetett szó: Sopotban, egy presszó teraszán véletlenül összefutottunk Zbigniew Cybulskival, az első szocialista világsztárral, aki Amerikában is befutott. Pofátlanul leszólítottuk, és ő nagyon kedvesen elbeszélgetett velünk. Az elvtársak azt hitték, hogy akkor kaptam meg az utasításokat, hogyan térképezzem fel a bakonyi szovjet rakétabázisokat.

A főhősének a történetét is mintha kitalálta volna. Pedig valódi.

Egy alkalmi kiadványban találtam meg a főszereplőm, Mérlegh Sándor rövid történetét, amely egyből lenyűgözött: a szovjetek kirabolják és kivégzik a Corvin köziek legfiatalabb szakaszparancsnokát, aki csodával határos módon, szétroncsolt fejjel életben marad. Kimászik a hullahalom alól, valahogyan átjut az Or­czy-kert kerítésén és elkúszik a Klinikákig. Mivel többször elveszíti az eszméletét, és a láztól látomásai támadnak, ezért a forradalom előzményei és az egész XX. századunk is megjelenik a gondolataiban.

Miért lett Szuvenír a címe?

A főhőst, miután elindul otthonról november 11-én, hogy Nyugatra próbáljon szökni, elkapja egy szovjet járőr. De még ezelőtt talál egy töltényhüvelyt, amelyet magával akar vinni emlékbe. Motozáskor ez lesz a veszte.

Először Horváth Tamás néven írt.

Akartam, hogy a drága Benedikty Dániel barátom neve fennmaradjon. Tizenhat évesen lett Corvin közi felkelő, a regényben ő a Kalapos nevű szereplő. No meg a 90-es években elszaporodtak a Horváth Tamás nevű emberek az irodalomban és a politikában egyaránt.

Pár hete elhangzott egy tévéműsorban, hogy a Kádár-korban nem volt semmi az asztalfiókokban.

Akkor Hamvas Béla is semmi? Magamról nem is szólva, a Szamurájok című regényem tíz évig hevert a fiókban. Már 1980-ban megírtam, de nem lehetett közölni. Engem 1986-ig megfigyeltek, az utolsó években egyenesen a kémelhárítás. De ha úgy vesszük, azoknál, akik írók akartak lenni, és elkerülték a három tabutémát, valóban nem sok mindent találhattak volna a fiókokban.

Mi volt ez a három?

A Kádár-kormány legitimitása, a Szovjetunió vezető szerepe és 1956. Ezt a magyar írótársadalom abszolút betartotta. Én nem alkudtam meg, annyira mégsem volt fontos az íróság.

A fordítás szóba került valaha?

Soha.

Az elmúlt harminc évben hívták-e a Petőfi Irodalmi Múzeumba?

Sohasem. De egy falusi plébános meghívott egyszer Vizsolyra, ahol a helyieknek tarthattam előadást. Tavaly pedig Bucz Hunor és a Térszínház Szuvenír-felolvasóesteket szervezett. Másra nem emlékszem.

A könyvét miért nem lehet megtalálni az antikváriumokban sem?

Nem terjesztették, és egyetlen kirakatba sem helyezték ki. Az első, kétkötetes változatot egy vállalkozó adta ki 1999-ben, aki utána nem foglalkozott a könyvvel. Pár pozitív kritikán kívül teljes hallgatás övezte. 2006-ban pedig bejelentkezett egy szélhámos, aki tíz ’56-os témájú könyvet jelentetett meg újra, hogy felvehesse rá a pályázati pénzeket. Ő sem terjesztette, ezért ugyanez lett a könyv sorsa. Az viszont fájó és felháborító, hogy 28 év alatt nem hoztak létre egy nemzeti könyvkiadót.

A kritikák a legjobb ’56-os regénynek nevezték a Szuvenírt. Miért kellett agyonhallgatni?

1956 világcsoda volt. A magyar történelemben csak két olyan dátum van, amely döntő hatással volt Európa sorsára: 1456 és 1956. Hannah Arendt, Heidegger legismertebb és legjobb tanítványa mondta, hogy villámgyors és etikus önszerveződés történt 1956-ban Magyarországon, a bolsevizmus és a nyugati többpártrendszer kátyújából ez lett volna az egyetlen kivezető alternatíva. A mai világban azért veszélyes esemény, mert egy kíméletlen ítélete a mindenkori hatalmak cinizmusának, a bármilyen módon becsomagolt elnyomás brutalitásának és a kéz kezet mos kompromisszumoknak.

Mostanában ír még?

Nincs kiadóm, egy újsággal vagy folyóirattal sem tartom a kapcsolatot. Négy éve gyászolok. Igaz, hogy keveset írtam, még a felét sem annak, amit megkövetelhettem volna magamtól, és ez a néhány könyvem is feledésbe merül, de ez nem nagy tragédia. Olyan zsenik nevét sem említik már, mint Camus, Buzzati vagy Misima. Mit akarhatok én? Mindig kényesen ügyeltem a belső függetlenségemre, a diktatúrában másra sem volt lehetőség, majd kellő távolságot tartottam a liberálisok idehaza világhírű irodalmi kánonjától, és ugyanígy a nemzeti oldal önfényezőinek prófétálásától.

A nyájszellem elutasítását és az alkotáshoz nélkülözhetetlen lelki és intellektuális szabadságot tartottam a legfontosabb értéknek. Természetes, hogy ezért kellett a legnagyobb árat fizetni.

Borítókép: Magyar Idők / Mirkó István