Hetvenes kiválóságainkat mutatja be a Napút új száma

A jubilánsok egyike, Dunai Tamás színművész Darvas Ivánt idézve azt mondja: „nem az a fontos, hogy milyen öreg vagy, hanem hogy milyen vagy, öreg”. Ez akár a mottója is lehetne annak a sorozatnak, amelyben huszonkét esztendeje minden évben születik egy olyan gyűjtemény, mely – a nemzedékek közti párbeszédet, egyszersmind az értékőrzést és -felmutatást elősegítendő – egy-egy generáció jeles tagjainak vonásait örökíti meg, méghozzá jórészt saját szavaikon keresztül. 1949-ben 177 649-en születtek Magyarországon, akiknek bő kétharmada kortársunk. A Napút folyóirat márciusi, Hetvenhét jeles hetvenes című lapszáma ezúttal az ő generációjuk kiválóságairól nyújt átfogó, ugyanakkor az életművek, személyiségek megismételhetetlenségét is szépen kidomborító mozaikot.

A gyűjteményben olyan neves, a maguk területén maradandót alkotó személyiségek szerepelnek, mint például Temesi Ferenc író, Balla Zsófia költő, Schneller István építész, Verőci Zsuzsa sakkozó, Gáti Oszkár, Reviczky Gábor, Dunai Tamás színművészek, Zempléni Mária operaénekes, Margócsy István és Thomka Beáta irodalomtörténészek, Csatári Bálint geográfus, Dávid Géza oszmanista, Faragó Laura énekművész, Schuster Lóránt zenész-énekes, Huzella Péter zeneszerző énekes-gitáros, vagy épp Karinthy Márton színházigazgató. Nem csak a szereplők sora, de nagyjából hetven sorba sűrített életvallomásaik is változatosak: van, aki kisesszét, rövid visszaemlékezést vagy szikárabb életrajzot küldött, olyan is, akivel interjú készült, de szerepel a lapszámban idézetcsokor és versválogatás is. Tuncsik József cselgáncsozó olyan komolyan vette a feladatot, hogy egyenesen rímbe szedte memoárját. A kiadványt a jeles hetvenesek portréi, emlékezetes színházi előadások felvételei, valamint a felvonultatott képzőművészek alkotásait bemutató melléklet is színesíti.

A személyiségek, életművek és értékek ily széles palettáját nyújtó lapszám szerkesztőjével, a sorozat ötletgazdájával, Bognár Antal író-szerkesztő-műfordítóval beszélgettünk.

Hogyan áll össze egy ilyen lapszám?

Minden évben kiadunk ilyen évkönyvet 1998 óta, a hetvenéves jelességek lajstromozásához a Ki kicsodát és más szakmai névjegyzékeket vesszük alapul. Megszólítjuk a művészeti, a tudományos és a közéleti szereplők közül a kiválogatott legfeljebb kétszáz személyt, akik valamely szempontból érdekes, értékes, jelentős életutat jártak be, és – azt gondoljuk – általuk a nemzedékek közti párbeszédet erősíteni lehet.

A felkért személyiségek szabad kezet kapva, de hetven sorra szorítkozva foglalhatják össze az életpályájukat, ezekből a dióhéjba foglalt vallomásokból áll össze a kiadvány.

Az alanyok rábeszélője, olykor felkutatója és a vallomások fáradhatatlan behajtója tandemünkből Szondi György főszerkesztő. A legújabb kiadvány már online is elérhető, az ünnepeltek részvételével az Óbudai Társaskörben tartott hagyományos lapszámbemutató felvételeivel együtt. Ez mindig egy baráti hangulatú bankettje a sokszor egymást is itt felfedező egyívásúaknak.

A bűvésztől a sakkmesteren, költőn, asztrofizikuson, operatőrön és operaénekesen át a citerakészítő iparművészig nagyon sokféle ember szerepel a kiadványban. Minek alapján válogatták össze a kötetben szereplő 77 hetvenest?

Eleinte szerényebb volt a merítés, főleg írók, költők közül válogattunk. Később nyitottunk a színészek, képzőművészek irányába, a lapnak is jót tett a fényképekkel, képzőművészeti alkotásokkal való színesítés. Ez bővült egészen odáig, hogy ma már zenészek, tudósok, sportolók is szerepelnek az összeállításban, hiszen ők is nagyon érdekes tapasztalatokat adhatnak át, és ez a gyakorlat érdekes fényt vet arra is, mi telik ki egy-egy, pályáját befutó évjárattól. Vannak tisztes teljesítmények, amelyek nem kerülnek annyira reflektorfénybe: külön odafigyelünk rá, hogy ha valakinek az első látásra szűkszavú szócikkéből sejthető, különlegességet rejt a pályája, akkor őt mindenképp kérjük fel, legyen akár edző, akár csillagász. És sokan írják le vallomásaikban, a felkérés előtt nem is gondoltak arra, hogy írásban összefoglalják az életüket.

A sorozat a '28-asokkal indult, 22. darabja már a '49-eseknél tart: hogy látja, van-e közös vonásuk ezeknek a nemzedéki arcképcsarnokoknak?

Természetesen kiforrott egyéniségek, más-más életfelfogású emberek nyilvánulnak meg bennük, akik „megették a kenyerük javát”,

de ne feledjük, hogy a hetvenesek számítanak ma a tegnapi ötveneseknek!

De egyúttal a lecsapódó közös nemzedéki élmény is megfigyelhető mindegyik generációnál. A felnőttkorba lépés fordulópontja a meghatározó, ez az a közös nevező, amikor rányílik az ember szeme a valóságra, és amit akkor megtapasztal, azzal a vele egykorúak ugyanúgy szembesülnek, az egy nemzedék közös élményvilága. A '28-as születésűek például a második világháború végét élték meg így, a '39 körül születettek számára '56 volt ilyen pont, a '49-eseket pedig 1968 „kapta telibe”, ahogy Marno János írja, s lett „elszenesedő ékkövük, amiből a későbbiekben oly megrázó katarzisokkal lehetett kiábrándulniuk”. Ha írásaikban nem is eleve nagy idők tanúiként nyilatkoznak, a világ egy adott pontján a korfordulók igazodási pontok.

Érdekes, hogy a közös nemzedéki élményvilág a nagyvilágon belül egy behatárolható kulturális térségben érvényes, ahol egy korosztály nagyjából ugyanazokkal a történelmi-társadalmi fordulókkal egyformán szembesül.

A '39-es korosztály évkönyvesítésekor nyílt felhívást tettünk közzé: azt kértük, hogy bárki, aki a második világháború kitörésének évében született, írja meg a visszaemlékezését. A magyar jelentkezők mellett két külföldi jelentkező is volt: az egyik egy lengyel hölgy, aki magyar emberhez ment férjhez, ő lengyelül, a másikuk pedig egy Svájcba fiatalon kikerült magyar hölgy, aki németül írta meg a visszaemlékezését. A családtagok segítettek a magyarra fordításában. Egészen megrendítő volt, hogy épp egy lengyel és egy német szövegű kiegészítése volt a magyar vallomásoknak a lapszámban. Kiviláglik: Kelet-Közép-Európa és benne a Kárpát-medence a megélt közös hazánk.

A tiszteletadáson és az értékeink felmutatásán kívül milyen célt szolgál a lapszám?

Felnőtt fejjel egyre világosabban érzékeljük, hogy már nincsenek meg azok a családi kötelékeink, amelyekben a nemzedékek közötti kommunikáció magától értetődő volna. Már nem élnek együtt a generációk, és gondolom, azt is sokan tapasztalják, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolatok nem olyanok, mint a korábbi időkben voltak, amikor a gyerekek jobban ragaszkodtak, a nagyszülők számára pedig fontos volt, hogy átnyúljanak a generációkon. Mindez kikopik az életünkből. És bár egy nemzedéket sosem egy anyagból gyúrnak, az általuk átadható tapasztalatok mindenki mást gazdagítanak. Jó példa erre földim, Gion Nándor, aki maga nem érhette meg a hetvenedik évét, ám regényei nagyon fontos részét képezik a magyar irodalomnak: büszkén hivatkozott rá, hogy a szülőföldjén, Szenttamáson a falu öregeitől és nagyanyjától hallott történetek táplálják műveit.

Írt-e valaki olyasmit, ami meglepte, megrendítette?

Nincs olyan év, amikor ne találkoznék ilyennel, nem is eggyel, most is csupa frappáns, elgondolkodtató írás sorakozik az évkönyvben. A korábbiak közül Szakolczay Lajosé volt emlékezetesen eredeti, mint ahogy most két vendégszöveggel Faragó Lauráé. Vagy Temesi Ferenc aforisztikus megfogalmazása:

„Sose vagy elég öreg ahhoz, hogy fiatalabbá ne válj. Mert nem az évek számítanak az életben, hanem fordítva: az élet az éveidben.”

És a szeme világát elveszítő Hollai Kálmán meg a bottal járó Jankovics József rendíthetetlensége, szóban és tettben, hiszen mindketten megtisztelték jelenlétükkel a lapbemutatót, elzarándokoltak az Óbudai Társaskörbe korosztályosaik közé. Minthogy én vagyok a vallomások első olvasója, előttem körvonalazódik először, melyek azok a pontok, ahol az életművek metszik egymást, miben ragadható meg, ami közös bennük. Ezt próbálom összefoglalni egy-egy évkönyv rövid bevezetőjében. Itt arra figyelhettem fel, hogy a legfrissebb magyar jubilánsok mennyire egybehangzóan tartják áldásosnak: úgy élhettek le hetven évet, hogy nem ért bennünket háború. A mi tájainkon ez nagy kincs.

Balla Zsófia így ír: „Mintha az élet a gyerekkor volna; ami utána következik, az már csak cifrázás; mintha csak kijáratok és felkanyarodók volnának egy hosszú autópályán.„ Egyetért vele?

Móricz Zsigmond is azt mondta, hogy az emberrel minden lényeges dolog megtörténik tízéves koráig, utána abból él, ami akkor megalapozódott benne. Egy gyereknek ötéves korára már kialakul az idegrendszere. Ha addig kiegyensúlyozott körülmények között cseperedik, ő maga is kiegyensúlyozott lesz, ha pedig nem így alakul, akkor később maga magának kell megküzdenie a felnőttkori kiegyensúlyozottságig. Jó támpont ehhez, ha valahány évesen, válaszúton, időről időre bele tud helyezkedni elődei sorsalakulásába, élethelyzetébe hasonló életkorban. Meg kell őriznünk magunkban a képességet a gyermeki rácsodálkozásra. És bármennyire megingani látszik, nem szabad elveszítenünk a hitet, hogy van példaadás és vannak példaadók.

Borítókép: jeles hetvenesek az Óbudai Társaskörben, a Napút 2019. márciusi lapszámának bemutatóján