Szabó Dezső: nem lehet a halál egy nemzet célja

A Gellért-hegy Citadella mögötti lejtőjén egy hatalmas férfi bronzfejet láthatunk. Az arcát telefirkálták, a szemét, száját fehér festékkel mázolták be. Pedig talán azt sem tudják, ki volt ő – írja a Magyar Nemzet cikkében Pataki Tamás.

Szervátiusz Tibor műalkotása a maga elnagyoltságában tökéletesen megtestesíti Szabó Dezső jellemét, azt a karakán, meg nem alkuvó, szinte önimádatba hajló ént, amely a két világháború közötti szellemi élet egyik irányadó gondolkodója volt.

Szabó Dezső egy fárosz volt, hozzá igazodott a húszas-harmincas évekbeli fiatal értelmiségiek színe-java.

Maga Németh László is azt írta róla, hogy évente berúgott és kijózanodott tőle. Ma úgy mondanánk, hogy megosztó személyiség, hisz mindent és mindenkit támadott, kritizált.

Semmivel nem volt megelégedett, és mivel meggyőződéses nemzeti gondolkodó volt, így leginkább azt a jobboldalt ostorozta, amelytől állandóan többet és határozottabbat várt (leginkább a parasztság beemelését a középosztálybeli létbe, társadalmi programjának egyik fő elemeként, valamint a nemzeti gondolat kulturális térhódítását szorgalmazta a publicisztikáiban).

Ám manapság Szabó Dezső egy ­kissé Wass Albertre hasonlít, abban az értelemben, hogy több embernek van róla véleménye, mint ahányan olvasták (és nem csak Az elsodort falut vagy a Feltámadás Makucskánt).

Ha ismerkedünk vele, ne a regényeivel, novelláival kezdjük, mert azok mai szemmel nézve leginkább bámulatos stílusgyakorlatok, semmint hagyományos értelemben vett regények.

Szabó Dezső a publicisztika vitriolos tollú nagymestere is volt, ezért ma sem árt felütni Az egész látóhatár című kötetben összegyűjtött írásait vagy a folyóiratokban, újságokban megjelent cikkeit. Gunyorosságával, lehengerlő stílusával egy-egy ellenfelének könnyűszerrel megküldte a szellemi selyemzsinórt, és eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon milyen véleménye lett volna a mai társadalmi jelenségekről, annak az írónak, aki a negyvenes évek elején ilyet írt: „Én mindig csodálkoztam azokon az érzelmes lelkeken, akik a legkényszerítőbb helyzetben is pehelysúlyra szavalják magukat a halálbüntetés ellen. Miért nem szavalnak a fájós fog kihúzása, a fertőzött tag amputálása ellen is? Sőt: vagy van logika, vagy nincs: az állati és a növényi ételek ellen. Emberi ember csak ilyen menühöz ülhet le nyugodt lélekkel: ­1. Emberi-jogleves szabadság csipetkével. 2. Humanizmus szelet szeressük­egymást salátával. 3. Megértés-zserbók, liberalizmus-likőrök.”

De tanulságos az az anekdota is, amely szerint 1941-ben a nyilasok tiszteletüket tették nála, mert abban reménykedtek, hogy az írót a maguk oldalukra állíthatják.

Maga Szálasi Ferenc személyesen kereste fel a lakásán. A történet szerint a csengetésre az író nyitott ajtót, és Szálasi már az előszobában lelkendezve mondta: „Mester, ismerem a tanításait! Mi csecsemők vagyunk önhöz képest!” Szabó Dezső erre azt felelte: „Csecsemőkre nem bíznám az országot!” Majd rávágta a nyilasvezérre az ajtót. A nyilas udvarlásra később is csattanós választ adott, amikor 1944 szeptemberében megjelent Az út című, egyik utolsó versében, melynek kulcsmondata ez volt: „Nem lehet a halál egy nemzet célja, / Az időben roppant reménység árad: / Elmúl vereség, rabság és gyalázat.”

Az ostrom idején Szabó Dezső az önéletrajza újabb fejezetein dolgozott, amit már nem fejezhetett be.

Január ­13-án végelgyengülésben halt meg a Rákóczi téri lakásának pincéjében. Holttestét – a Reformátusok Lapja 1985. feb­ruári száma beszámolója szerint – először a lift­aknában helyezték el, és két nap múlva a házban lakó kocsmáros egy szekrényt adott, amelyből koporsót ácsolhattak az író testének. Ezt a bejárati kapu bolthajtása alatt hagyták, majd a pár nap múlva érkező orosz katonai parancsnok rendeletére a koporsót kivitték a Rákóczi térre.

Ilyen körülmények között találtak a koporsóra tisztelői, a református egyetemisták, és ráírták, hogy Szabó Dezső, Az elsodort falu írója, majd feltörték a betonkemény földet, és sebtében eltemették, zsoltárokat énekelve. Több mint négy évig állt itt a sírja, míg végül 1949-ben nagy csendben a Fiumei úti sírkertbe szállították.

Ahhoz, hogy jobban megértsük erényeit és hibáit, olvassuk el az Életeim: születéseim, halálaim, feltámadásaim című önéletírását, amely páratlan fejlődésregény, jellem- és korrajz is egyben.

Így megismerhetjük az embert, a magyarságba mélyen gyökerező kolozsvári úrfit, a lázadó kamaszt, majd a kétségek közt vergődő franciás műveltségű egyetemistát, akiből a huszadik századi kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője lett.