A gyerekek nem feltétlenül élik meg teherként az élsportot, ami komoly motiváció is lehet

A szakember elsőként arról beszélt, hogyan és milyen életkorban érdemes a sport felé terelni a gyermeket.

– Javasolt több sportágat megnézni, kipróbálni, s ezekből mindenképpen a gyermek válasszon. A focit például már 4-5 éves korban elkezdik jó néhányan, s látszik, hogy óriási örömmel csinálják. Lényeges, hogy megfelelő legyen az úgynevezett mozgásos intelligencia, amelynek van biológiai háttere is. Ez alapján akár azt is meg lehet határozni, hogy az adott gyermek testfelépítésének, egyéniségének melyik sportág a legmegfelelőbb – mondta Andrea, aki állítja: senkiről nem lehet biztosan megmondani 5–6 éves korban, hogy tehetséges valamiben, hiszen a gyerekek pár év alatt óriásit változnak. Van, akiről 13–14 éves korában derül ki, mi az, amiben különösen kiemelkedő. Mindenkiben lehet tehát potenciál.

Andrea hangsúlyozta: a legfontosabb kezdetben az, hogy a gyermek élvezze az adott sportot, amivel a napjait tölti. Aztán később, 10 éves kor fölött már lehet hajtani az eredményekre, de igazából akkor is a fejlődés az elsődleges szempont. Szakmai szempontból az edző iránymutatása a mérvadó, a szülők pedig érzelmileg támogassanak. Beszélgessenek a gyermekükkel, kérdezzék meg például, kimenjenek-e a meccsére, vagy inkább maradjanak otthon. A tinédzsereket nehezebb támogatni, mert ők alapvetően a szülőről való leváláson dolgoznak, ezért kevésbé közlékenyek. A szülőknek ilyenkor egy kicsit „tanácsadóvá” kellene válniuk, tehát valahogy próbálják meg kipuhatolni, mit is szeret fiuk, lányuk az adott sportban, hogyan látja magát pár év múlva, hasonlók.

Otthon nem javasolt az edző ellen beszélni, elemezgetni, az édesanyáknak pedig arra kell figyelniük, hogy ne váljanak túl aggódóvá. Az élsportban ugyanis alapvetően benne van a sérülés kockázata, de ha ez megtörténik, akkor komoly szakembergárda segíti a felépülést.

Az élsportoló gyerekekről általában az a vélemény, hogy túlterheltek, nagy rajtuk a nyomás az edzések száma és az elvárt eredmények miatt. Andrea ezt nem annyira tapasztalja.

– A gyerekek nagyon rugalmasak, nem feltétlenül teherként élik meg ezeket a helyzeteket. Aki egyenletesen teljesít, és hozza a formáját, az jobban alszik, a tanulás is jobban mehet neki, s úgy általában kevésbé szorong. Annak lehet gondja, aki nem érzi elegendőnek a képességeit adott feladathoz, ezért önbizalom-hiányossá válik. Ha valaki eredményorientált, az nem jó, helyette az egyenletes fejlődés volna a fő motiváció. Az téves vélekedés, hogy az utánpótlás-nevelés eredményközpontú, bár valóban van néhány ilyen szemléletű szakember. A helyes az, ha az edzéseken a gyermek saját erőfeszítéseit méltányolják, s azért dicsérik, mert magához képest tud fejlődni. Azt látom, hogy ha az edző hisz benne, akkor a gyermek szárnyakat kaphat!

Bármely sportban, mozgásformánál előfordulhat rivalizálás, ami tulajdonképpen egészséges, hiszen ez visz előre. Gond akkor van, ha a versengő gyerekek ellenségesek egymással, s vérre megy az egész.

Ilyen is előfordul, ám ez leépítő jellegű. Az edző dolga e helyzeteket elsimítani, és erre föl is lehet készíteni a szakembereket.

Megtörténhet, hogy a gyermek, illetve a tizenéves fiatal abba akarja hagyni az évek óta űzött sportot. Ennek előjele lehet egyebek mellett az, ha a gyermek nem megy el edzésre, igazolatlanul hiányzik, kedvetlen, nem leli örömét az adott sportban.

A serdülőknél többször előfordulhat ilyen helyzet, hiszen bennük nagyon dolgoznak a hormonok.

Lehet, hogy valaki egyik napról a másikra dönt a befejezés mellett, a szülő, az edző pedig döbbenten áll.

Ilyenkor sokszor komollyá váló párkapcsolat, iskolai konfliktus állhat a háttérben, a fiatalnak pedig ezek és a sportolás között kellene megtalálni az egyensúlyt. Nem mindig megy ez, s kiderülhet, hogy az illetőnek mégsem való az élsportolás.

A krízishelyzetekben azonban tényleg érdemes szakembert felkeresni, ne a szülő próbálja meggyőzni a gyermeket a folytatásról, mert akár otthoni konfliktus is lehet az ok.