A Bableves is törzshely lenne

Mivel fáj a szívem az 1970-es évek dózerolása miatt, bátran kijelentem, hogy én bizony a Bablevest ajánlanám törzshelynek a Fejér Megyei Hírlap akciójában. 

Ugye úgy ajánl az ember valamit, hogy dicséretekkel árasztja el. Ha egy csárda, étterem, kocsma kerül szóba, hát a felszolgált italok hűsét, a leves gazdagságát és a hely atmoszféráját emlegetjük. Őszintén szólva megettem pár tányér kolbászos bablevest a Palotai úti ócska kocsmában, meg lopva elfogyasztottam Péter haverommal egy-egy csapnivaló fröccsöt, de inkább a habzó jaffa édes ízére emlékszem, és arra a szörnyű napra, amikor a dózerek elindultak. 

Suhanc voltam akkor, s a távolság talán szebbé varázsolná az emlékeket, mégis a kopott lépcsőn ülő fehér inges cigány srác dereng fel, aki egy szájharmonikával várta apját, hogy tisztességgel berúgjon, s végre mehessenek haza. A fiú csak játszogatott valamit, azt hiszem, inkább magának, de a szomszédos buszpályaudvar gyűrött kabátú utasai odavetettek neki egy-egy bélást, mielőtt beugrottak egy gyors Kőbányai Világosra. A magas asztalok mellett állva lapátolták be a borostás arcba a vastag szelet kenyér mellé az egytálételt, s a billegő morzsa belehullt a habtalan sörbe az üvegkorsó széléről. 

Olyan volt, mintha ott már minden halálra lenne ítélve. Pedig csak a kevesek tudták, hogy bizony már kimondatott. Tilinger elvtárs emlékművet állíttatott magának, de azt a pártbizottság csak úgy fogadta el, ha valamit állít Lenin elvtársnak is. Hát megszületett a Lenin-lakótelep gondolata. Évek teltek el a tervek elkészültéig, hogy panelerdőt húzhassanak az egykori Palotaváros helyére. Valahogy a hetvenes évek közepénél jártunk, amikor már foltokban megkezdődött a régi házak bontása. A szakemberek úgy fogalmaztak, hogy lezáródott a kisajátítás folyamata, amit persze ifjú vitézként egyáltalán nem értettem. Ma már tudom, hogy majdnem ötszáz házból kellett a tulajdonosoknak eltakarodniuk. Vakok voltunk Péterrel együtt, és csak azt vettük észre, hogy nem nyitott ki a Bableves, nem ült ott a cigány srác, és minden ócska kabát ott maradt a Palotai út másik oldalán, nem borult a habtalan sör a borostás arc felé. 

Üres volt már a Palotaváros, a levert cégértáblákat a szél verdeste a leomló vakolat alatt a sártégláknak. Többfelé dolgoztak emberek, szarufákat, gerendákat emeltek le, pudvás deszkákat hajítottak a sárba, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy öreg bácsi sírva kér pár rendőrt, hogy hagyják őt otthon meghalni. Az egyenruhások a házfalak mellett húzták az öreget, vitték a Palotai úton át, a nagy piac irányába. 

Taknyos kölyökként talán tettünk is pár gúnyos megjegyzést, „mit kell annyira szenvedni”. Akkor felbőgtek az otromba dózerek, és visító fémes hanggal durrantak bele a házfalakba. Az öreg zokogva omlott össze, a száraz faldarabok porfelhőt lihegtek a levegőbe. Úristen! Ez az ember itt élte le az életét, s néhány óra alatt semmivé lett a tér, ahova tartozott. Csak akkor szorult el a torkom, akkor fogtam fel, mi is történik. 

Ha ajánlhatok törzshelyet ötven évvel később, akkor a Bablevest teszem meg, ahol nemcsak bélást dobáltak az emberek a fehér inges harmonikásnak, hanem a szomszédban volt az életük. A Bablevest ajánlom az öregnek és minden palotavárosinak. 

És Ön mit ajánlana Törzshelynek 2022-ben? Mi pont erre vagyunk kíváncsiak legújabb játékunkban, ahol február 14-ig várjuk a jelöléseket!