Szeretni a munkát egy életen át

A főszereplőt azonban csak Sárikaként ismerik sokan mint Székesfehérváron immáron hatvanöt éve tevékenykedő szabómestert. Tizenkét éve annak apropóján került be az újságba, hogy milyen régóta – akkor 53 éve – varr ruhákat, nagy szeretettel, gonddal a már akkor is nyugdíjas varrónő. Mára Sárika 80 éves lett, és kiderült: épp olyan aktívan dolgozik toronysori műhelyében, mint akkor. Meglátogattuk őt, hogy meséljen arról, milyen is egy ilyen régi szakma képviselőjeként működni a 21. századi „egyszezonos” ruhák világában. 

Sárika műhelyébe lépve a varrónő érdeklődő tekintete mellett rengeteg virágcsokor, csokoládé, ajándéktárgy fogadja a látogatót, melyekről hamar kiderül, hogy ezek mindegyikét vendégeitől, látogatóitól kapja. Ismerik, szeretik őt, nemcsak a környéken, de Székesfehérvár-szerte is, tekintve, hogy hosszú évtizedeken keresztül a Kossuth utcai divatházban dolgozott. Nyugdíjazása után költözött át a Toronysorra, itt folytatta tovább az álmot, amit évtizedeken át megélt a belváros közepén. Az anyagok, szövetek, színes cérnák, duruzsoló varrógépek mellett természetesen más is a szakma mellett tartotta… 

Na de ugorjunk pár évtizedet, ide a lakótelepi nyugalomba, ahol beszélgetésünk kezdetén látleletet veszünk a mai, minőséget gyakran nélkülöző ruhaipari és divatáru-termékekről. Sári (hiába 80 éves, egyszerűen nem lehet néninek szólítani, a kor meg sem legyintette őt) azt mondja Csepel varrógépe előtt ülve:

– A mai fiataloknak is arra volna szükségük, mint amit mi kaptunk meg annak idején: hosszú ideig maszeknál tanultuk ugyanis a szakmát. Ahhoz, hogy 65 éven át szeretettel tudja valaki végezni a munkáját, és hogy több mint 50 éve hozzá járó vendégköre legyen, az is kell, hogy eltökélt, elszánt szakember legyen. Úgy kell tekinteni erre a szakmára, mint kihívásra, hiszen minden nap más feladatot kell megoldanom. Engem az motivál, hogy mindig olyan munkát adjak ki a kezemből, ami értékes. Ez pedig szeretetet vált ki az emberekből, és ez nekem nagyon jól esik!

Sárika fiatalokat meghazudtoló aktivitással veti bele magát a mindennapokba: noha 10 órakor nyitja ki műhelye ajtaját, már órákkal előtte megkezdi a munkát. A szellemi frissességéhez pedig hozzájárul az a tudatosan kialakított változatosság, amelyet mindennapjaiban követ: rejtvényt fejt, könyvet olvas, és bizony minden nap dolgozik. – Én nem szeretem a sorozatokat, sajnálom. Inkább nekiállok egy munkának.

Kérdezem tőle, hogy mégis, mennyit dolgozik? Szerényen elárulja, hogy a korábbi 14 órához képest ma már „csak” 10–12 órát. – Nekem már nem kellene dolgozni, hiszen nyugdíjas vagyok, mégis egyszerűen úgy érzem, muszáj tevékenykednem, dolgoznom, mert azt nem lehet, hogy „beszűküljek” – tárja szét a karját. Közben azon gondolkodom, ránézve elképesztőnek tűnik a szám: már 25 éve nyugdíjba vonult.

– Hiába töltöttem be a nyolcvanat, nem zavar. Nem tudok megmaradni a lakásban, hiába mondják azt a gyerekeim, unokáim, hogy most már pihenjek. Egyszerűen nem megy! Szükségem van az emberi társaságra, az emberek közelségére! Gyakran megtörténik még ma is, hogy amikor itt vagyok a műhelyben, csak úgy benéznek, beköszönnek az emberek. Egy-két jó szóért jönnek, s vagy hoznak javítanivalót vagy nem. S közben hozzák a meglepetéseket, virágokat, csokoládét is, mint például ezeket itt, amelyek körülvesznek engem most is – mutat körbe Sárika, és hozzáteszi: mindemellett teljesen mindegy, hogy mit varr. Mindegy, hogy az egy farmerstoppolás vagy cipzárcsere, a legjobban szeretné megoldani. De hogy mégis mi az, amire legszívesebben visszaemlékezik az elmúlt 65 tevékeny évből? Mint mondja, leginkább az, amikor a Kossuth utcában divatszalonként működtek, és ott varrták a hölgyek menyasszonyi ruháit, kosztümjeit, télikabátjait.

– 65 évvel ezelőtt ugyanis még nem volt ilyen mennyiségű konfekció! Az emberek szabatták a ruháikat. Az egy szép korszak volt…– mondja kissé elmerengve, és természetesen megint visszatérünk a szétszakadó, szétnyúló, széteső textíliák­ra, amelyeknek a korában remélhetőleg ismét újra felfedezik az emberek a minőség értékét.

A mai fiatalok szempontjából pedig abban reménykedik Sárika, hogy amikor szakmát választanak, elvégeznek egy iskolát, nem azért teszik csupán, mert valamiből meg kell élni, hanem azért is, mert érdekli őket az az irány. Hiszen ha jól választanak, teszi hozzá, akkor a későbbiekben, akár évtizedeken keresztül motiváció lehet számukra a feladat.

– Életet, karriert, szakmát csak úgy lehet, csak úgy érdemes választani, amihez kapcsolódni tudunk, aminek munkáját úgy tudjuk kiadni a kezünkből, hogy azt merjük vállalni, és azt mondani: ezt én készítettem!

S közben látom míves, ősrégi varrógépét a Csepel-gyárból, így elmesélem neki, hogy az én örökségem egy Singer varrógép, amelyben még a cérna is örökség. És persze kiderül, hogy az új cérnákról is megvan a – jogos – véleménye: a régiekhez képest a maiak szintén számos kívánnivalót hagynak ugyanis maguk után: szakadnak, mállanak szét – ahogy a mai konfekcióruhák is. De talán a Sárikához hasonló évtizedes szakemberek visszahozzák vagy megtartják azt a hagyományt, értéket és minőséget, amelyből a legfiatalabbak is táplálkozhatnak és példát meríthetnek.