Enying díszpolgára Tóth Dezső nyugdíjas iskolaigazgató, expolgármester

Szülei a Felvidéken éltek, a front elől menekültek nyugatra. Háborús gyermek, 1945-ben született a németországi Hebertsfeldenben. Egy év múltán tértek vissza Magyarországra, a kis bodrogközi falucskába, Zalkodra. Anyai ágról tanítók, tanárok voltak a felmenői, apai részről pedig lelkész, jogász famíliából származik. A család 1957-ben Sárospatakra költözött, középiskolai tanulmányait a híres sárospataki gimnáziumban folytatta. A városka, az iskola szelleme megérintette: új, egész életét meghatározó és végig kísérő világ vette körül.

A meghatározó iskolai éveknek, a sárospataki, az egri indíttatásnak köszönheti azt, hogy 35 évet tölthetett el a katedránál, erős kötődéssel. A pedagógusi pályán mindig az eltökéltség, a szakma- és a gyermekszeretet vezérelte.

– Az általános iskolai tanár diplomát 1967-ben kaptam, de a középiskolai tanárság gondolata nem hagyott nyugodni, ezért jöttem a közös igazgatású enyingi iskolába – meséli Tóth Dezső. – Elvem az volt: megismerni, megszeretni, és tenni érte. Munkámat mind az iskolavezetés, mind a megyei szakfelügyelet pozitívan értékelte. A végleges letelepedés mellett döntöttem, melyet házasság, házépítés, családalapítás és közben Szegeden a középiskolai tanári diploma megszerzése követett.

A középfokú képzés 1979-ben szűnt meg Enyingen, s 12 esztendei szünet után 1991-ben, kitörési pontokat keresve az oktatás területén, megszervezte a háziasszonyképző speciális szakiskolát és a dolgozók levelező gimnáziumát. Hat év elteltével nyílt azután lehetőség egy új oktatási forma, a szakmunkások szakközépiskolájának beindítására.

– A nagy álom, a nappali gimnázium újraindítása mindig is foglalkoztatott – idézi fel a hőskor éveit. – Minden addigi szakmai munkámnál nagyobb kihívásnak éreztem. Megkaptuk az engedélyeket, elkészítettem a pedagógiai programot, lefolytattuk az egyeztetéseket, s az önkormányzat hathatós támogatásával 1997-ben két osztállyal megkezdődhetett az oktatás. Ez az esztendő rendkívül sajátosan alakult Enyingen, összesen öt szakfeladaton folyt a tanítás nálunk: az általános iskolában, a háziasszonyképzőben, a szakmunkások szakközépiskolájában, a dolgozók levelező gimnáziumában és a nappali gimnáziumban.

A gimnáziumi évfolyamok folyamatosan gyarapodtak, s ekkor ötlött fel benne, hogy külön kellene választani az alap- és a középfokú képzést. A városi képviselő-testület ismét partnernek bizonyult, s megbízást kapott arra, hogy dolgozza ki egy önálló középiskola működésének tervét, pedagógia programját. Így jött létre azután 2000-ben a megye legfiatalabb középiskolája, a Bocsor István Gimnázium, melynek igazgatójává választották.

Tóth Dezső 2002 októberétől polgármesterként tevékenykedett a város polgárainak bizalmából két cikluson át. 2005-ben nyugdíjba vonult, 2006-tól nyugdíjasként vezette a települést 2010-ig.

Élete, pályája kapcsán három fő sarokkövet említ meghatározó momentumként. A szülői ház miliőjét, s később saját családját, valamint a munkaszeretetét. Ha úgy tetszik: becsengetéstől a kicsengetésig… Vesszőparipája a munkában és a mindennapokban is a pontosság, a határidők betartása, valamint a következetesség volt.

– Én vagyok másokért, és nem fordítva – vezérelveként, mintegy hitvallásaként ma is ezt mondja. – Ha nem tudok jót tenni, ne várjam el azt másoktól sem, éppúgy, mint a tiszteletadást, a szeretetet sem.

Kedvenc idézetéről faggatom.

– Roppant egyszerű, de nem véletlen – kacsint rám –, hiszen Zemplénből jöttem, ahol Kazinczy Ferenc nyelvújítónk is élt: „Jót és jól! Ebben áll a nagy titok.”

Szerény, céltudatos ember Tóth Dezső. Határozott, a realitás talaján álló, de iskolaalapítóként merész, aki álmai megvalósításáért éjt nappallá téve tudott küzdeni. Sorsával, küldetésével messzemenően elégedett. Azt kapta az élettől, amit elvárt, és próbálta mindenkinek azt nyújtani, amit elvártak tőle. Úgy érzi: tudott tenni a városért, az enyingiekért.

– Vágyaink, képességeink és lehetőségeink között egészségesen mérlegelve tudjunk dolgozni, erről szól az életünk! – vallotta és vallja ma is őszinte hittel.

Csendesen, családja körében telnek a napjai, örülve utódai sikerének, izgulva értük. Sokat olvas, szeret szörfözni a világhálón, feléleszti régi kapcsolatait, s egészsége függvényében a kerti munkákból is kiveszi a részét. A városi rendezvényeken hol itt, hol ott bukkan fel. Lelkesen dolgozik az enyingi iskolatörténet összeállításán, felölelve az államosítástól a 21. századig terjedő időszakot.

Úgy mondja: a városi kitüntetés a megbecsülést jelenti számára. Az a közösség adta, ahol 56 éve él, és 43 évet dolgozott.