Ötven nap alatt az olasz csizma körül - A gárdonyi testnevelés tanár kerékpáros útja

Sikerült teljesíteni a terveket?

- Nehéz vállalkozás volt, s tény, a terveim megvalósíthatóságát nem nagyon mértem fel előre. Ám ha kezdetekkor felmértem volna a kockázatokat, akkor el sem indulok… De hál’ Istennek, nem mélyültem nagyon bele, s jó is volt ez így. Az első célom az volt, hogy tekerjem körbe az olasz csizmát. A második, hogy pihenőnap nélkül tegyem meg ezt. Aki kicsit is benne van ebben, tudja, hogy ez óriási vállalás, felelőtlen kijelentés. Ilyet nem lett volna szabad tennem, mert a megvalósítás esélye 0,1 százalék volt. Mégis sikerült... Pihenőnap nélkül tekertem végig ezt a kegyetlen nehéz 48 napot. A harmadik célom pedig az volt, hogy meglegyen az 5 ezer kilométer. S ha nincs meg, akkor hazáig tekerek. Így is tettem, 5200 kilométert tekertem le. Nagy happy end lett a vége, óriási siker, hatalmas harccal. A történet azonban bármikor kerékbe törhetett volna.

Beszéltük is előtte, hogy bármi történhet, ami miatt nem sikerül a vállalás.

- Őrangyal kísérhetett. Volt ugyan egy autóbalesete a családomnak az elején. A lányom felhajtott a gyorsforgalmi útra, s a mögötte haladó busz beleszaladt. Az autó hátulját elvitte, a nagy szerencse azonban az volt, hogy működőképes maradt az autó. Nagy lelki teher lett volna folytatnom az utamat abban a tudatban, hogy a családom nincs biztonságban. Mentálisan így is kegyetlen megterhelő volt.

Biztosan voltak mélypontok s egyben mentális kapaszkodók is az úton.

- Olyan problémákkal szembesültem, amire egy átlagember nem is gondol. Gondoljunk csak a vízszükségletre. Azokban a régiókban, amelyekben javarészt tekertem, nem juthattam csak úgy ivóvízhez. Nem voltak kutak, boltok úton-útfélen. Erre részben ott jöttem rá, így letöltöttem egy alkalmazást, amely megmutatta, hol található vízlelőhely. Ez alapján mentem, így tudtam mosakodni, inni, vizet magamhoz venni. Nagy logisztikát igényelt, hogy mindig minden helyzetben legyen vizem.  Folyamatosan számolni kellett, vajon elérek-e olyan településre, ahol vannak boltok, s az sem volt mindegy, mikor érek oda. A boltok ugyanis déltől 5-ig zárva voltak. Ha 5-től fél 8-ig nem szereztem be a vizet, mert olyan helyeken, prériken mentem keresztül, ahol erre esély sincs, akkor vinnem kellett magammal egyszerre 5-6 liter vizet. Ez folyamatos mentális készültséget igényelt. Közben a kerékpározást folyamatosan nehezítették az útviszonyok. Tudtam, hogy sok helyen burkolatlanok az utak, de hogy azon belül is milyen nehézségeket okoz például egy sóderes szakasz vagy a patakokon, folyókon való átkelés, a szintkülönbségek leküzdése, arra nem számítottam. Ezekkel párosult az emelkedők sokasága. Miközben tekertem, arra gondoltam, mi következhet még? Ilyenkor már azt hiszi az ember, nem bírja, negyven fok van, vége, kész, ennyi volt - s ekkor ránéztem a karomra, amire ráírta a gyerekem, hogy Hajrá, apa! És új erőre kaptam, lenyomtam, túlvoltam az emelkedőn, örültem... Aztán megtámadtak a kutyák, újabb rémület, vajon mi a teendő? Valahonnan a régmúltból előjött az emlék, hogy kővel kell megdobálni őket. Megdobáltam, s meg is álltak, nem támadtak tovább, nem jöttek közelebb. Ezután is jött a nagy megnyugvás, hogy megmenekültem. De újabb s újabb kihívások jöttek. Például amikor kiszámoltam, mikor érek egy adott településre, ami tele van szállásokkal, ám akárhányat felhívtam, egy sem volt szabad. Mit csinál ilyenkor az ember? Mentem tovább, nem adtam fel, de közben úgy éreztem, már nem bírom tovább. Mégis tekertem, s már majdnem összeestem, amikor megláttam egy táblát: 2 kilométerre van egy szálláshely. Egyetlen szabad szobája volt, ami úgy tűnik, rám várt… 150 kilométer volt akkor mögöttem, jártányi erőm sem volt.

Mentálisan és fizikailag is kimerítő lehetett.

- Fizikálisan minden este azt éreztem, nem tudom, hogyan kezdem el a másnapot. A lábaim minden este olyanok voltak, mintha gipszben lettek volna. Nem bírtam megmozdulni.

Meddig tartott az első lendület?

- A tizedik nap körül éreztem először, hogy nehéz. Addig rendben volt minden, minimális alvással bírtam. Nem azért nem aludtam, mert nem akartam, hanem mert a táborokban este 10 után kezdődött az élet s nem lehetett pihenni. A nagy meleg, a zaj, a fáradtság egyre nehezebbé tette az elalvást.

Az időjárás hogy alakult?

- Erre is ki kellett dolgozni egy taktikát, amelyet percre pontosan be kellett tartani, különben borult minden. Korán kellett kelni, 4-5 körül, hogy legyen idő összekészülni, elpakolni és elindulni legkésőbb 6-kor. Minden perc számított, különben a nagy melegben kellett tekerni. Persze a reggelek is egyre nehezebbek voltak, a fáradságtól nehéz volt összpontosítani: időnként kimaradt a táskából ez vagy az, újra kellett pakolni, máskor a gps vesztette el a fonalat. Ilyenekkel időnként elvesztegettem vagy fél órát, s már stresszesen vágtam neki a napnak.

S ilyenkor a legnagyobb melegben volt lehetőség pihenni, árnyékba húzódni?

- Nem, ugyanúgy toltam tovább. Kilenc órányi tekerésnél előbb sosem fejeztem be a napot. De mindig volt csúszás valamiért. Kegyetlen nehéz terepszakaszok, defektek, nem csatlakozó gps… Egyszóval egyetlen nap sem telt meglepetések nélkül.

Kicsit olyan lehetett ez, mint a hegymászók útja. Persze ott egészen mások az esélyek a túlélésre, de a siker sem ott, sem ezen az úton nem egy felhőtlen, eufórikus állapot, hanem egy előre megtervezett, precízen kivitelezett, megszenvedett következő lépés. 

- Igen, folyamatosan gondolkodni kellett a következő lépésen, kezdve ott, hogy mikor kelek fel, mikor indulok, mit pakolok be, mikor lesz lehetőségem megmosakodni, vizet magamhoz venni legközelebb és a többi. Az elején voltak társak, akik velem tartottak, ám egészen máshogy alakult ez is, mint ahogyan elterveztem. Ketten is jöttek velem hosszabb távon, de mindketten kilenc napig bírták. Én azonban akkor még nem éreztem, hogy fáradt vagyok, vitt a lendület. A második társam is nagyon nehezen szokta meg a körülményeket, az utakat, a szemetet, s legalább öt napra volt szüksége, hogy elengedje a nehézségeket és elkezdjen gyönyörködni például a tájban. De kilenc nap után ő is azt mondta, ebben már nincs élvezet. Nem hitte el, hogy én még mindig élvezem. Pedig tényleg nem tartottam ott, ahol ő. Annak ellenére, hogy nagyon keveset aludtam, nem éreztem úgy, hogy itt tudnám hagyni bármelyik pillanatban az egészet. Majd érkezett a harmadik társam, aki sajnos két nap után eltörte a kezét. Kikanyarodott elé egy kukásautó. Ha nem szólok, frontálisan beleszáll, így azonban megúszta egy kéztöréssel. Idő előtt fel kellett tehát adnia az utat. Tizennyolc napig aztán egyedül maradtam. A negyvenedik napon éreztem azt a lassú kimerültséget, ami elképesztően megnehezítette a továbbiakat. Az segített, hogy tudtam, két napig kell csak túlélnem, mire megérkeznek a többiek és tovább tudunk menni. Ekkor sokat segített a bíztatás, amit kaptam: a lányomtól, a tanítványaimtól jöttek az üzenetek, hogy a finisben vagyok, nem adhatom fel. Így éltem túl két napot. Csodás helyeken haladtam át, de szinte semmire nem emlékszem belőle. Csak mentem, suhantak el mellettem a tájak, az épületek, a luxus. Ez lehetett a mélypont. Ezt követően csatlakoztak hozzám hárman, és szinte újjászülettem. Ezután ismét élveztem a tekerés minden pillanatát. Persze itt is voltak komoly nehézségek: több mint 2 kilométeres szintkülönbségekkel kellett megküzdeni, de legalább már nem egyedül.

Mégis, mi volt a legnehezebb az úton?

- Nem a terepviszonyok, a logisztika vagy a folyamatosan elém gördülő nehézségek, hanem az egyedüllét volt a legrosszabb. Amikor esténként egyedül ültem a szobámban, s nem volt senki, akivel megoszthattam volna az aznapi sikert. Ez végtelen szomorúsággal töltött el. Korábban is tudtam, de most megerősödött: nem ér semmit a csodapalota, ha nincs benne élet, a gyönyörű konyha, ha nincs kinek főznöd benne. Ugyanígy voltam én is: hiába fürödtem a sikerben, nem volt kivel megosztanom. Agárdon viszont, amikor megérkeztem, ott volt mindenki, aki szeret, s megoszthattam velük a sikeremet. Ez nagyon boldoggá tett!

Az út, az élmény, a siker már mögötted van, a tied. Ezt már nem veheti el tőled senki. Hogy vágsz neki a következő időszaknak, a következő, ötvenedik születésnapodnak?

- Nyugalommal, boldogsággal, mert a vállalásomat teljesítettem. Nagyon nehéz visszaállni egy ilyen út után, közben pedig már másnap bedarálnak a teendők. A ház, ami az otthonom, néha idegennek tűnik, bevillannak az emlékek, a szálakat mégsem tudom elvarrni, az élményeket feldolgozni. Folyamatosan érkeznek a következő teendők, a listák, a visszahívások.

Kell az idegrendszernek is a megnyugvás, idő a visszaállásra. A feldolgozásban nem segítene valahogy az emlékek megosztása?

- Szeretnék egy könyvet, fotókkal, emlékekkel. A bevételéből olyan gyerekeket szeretnék támogatni, akiknek álmuk eljutni valahová, de máshogy nincs rá lehetőségük. Ebből magamnak csak egy példányt tartanék meg, hogy majd az unokáimnak legyen mit olvasnom.

 Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy teljesen más emberként tértél vissza. Ki vagy te most?

- Nem úgy változtam meg… Amiben hiszek - a pilléreim - nem változtak. Sőt, megerősödtek és ezáltal én is. Hiszem azt, hogy mindenkiben sok jó van, s ezt kell nézni, erre kell koncentrálni. Tudom, mert bebizonyosodott, hogy először adni kell – nagyon sokat -, hogy utána kaphass. Nem kell keresni, erőltetni a célokat, dolgokat, mert ha az Isten azt akarja, hogy végig menj az utadon, akkor végig fogsz menni. De ha nem, akkor bármelyik pillanatban befejezheti az utadat. Nekem zöld lámpám volt végig. Pedig milliószor elbukhattam volna. Megbecsülöm a társakat, akik mellettem vannak, a családomat s mindent, amim van, mert ez nem mindenkinek adatik meg.