Otthonos melegség az otthon falai között is

A zalai származású Molnár Mária négy éve lakik idősotthonban. Először a fehérvári Kossuth Zsuzsanna Szociális Intézmény maroshegyi otthonába került, lassan két éve azonban a Farkasvermi úti otthon lakója. Itt találkozunk, és Marika néni – akit egy kicsit már ismerek korábbról – a maga fitt, barátságos módján fogad. Rögtön átnyújt nekem egy általa írt naplójegyzetet arról, hogyan élte meg a Covid napjait. A szöveget egy pályázatra készítette – árulja el, és ebből is látszik, hogy Marika néni a mai napig igen aktív, szellemileg friss, alig látszik rajta, hogy 87 éves. Minek köszönhető mindez? Tulajdonképpen nem ezt akartam firtatni, ám ahogyan kirajzolódott előttem az idős asszony életútja és hozzáállása, nagyjából sejtem. Olyan elfogadással és türelemmel tudja megélni a napokat, ami bizonyára sokat segít abban, hogy megőrizze egészségét, jó kedélyét is. Elmondása szerint nem a hibát keresi másokban, és egészen jól tud alkalmazkodni.

A Zalaboldogfán született Marika a munkájának köszönhetően került Székesfehérvárra – derül ki beszélgetésünk során. A középiskola után ugyan humán szakra szeretett volna járni, ám végül közgazdasági diplomát szerzett, és idővel megszerette ezt a tudományt. Dolgozni egy budapesti szállodában kezdett, áruforgalmi eladó volt. Jól végezhette a dolgát, mert hamarosan olyan ajánlatot kapott, amit nem lehetett visszautasítani: igazgatónak kérték fel a dunaújvárosi Arany Csillag Szállodába. Molnár Mária némi hezitálás után elvállalta a feladatot, azzal a feltétellel, hogy Székesfehérváron szeretne lakni. Ezt teljesítették is neki, lakást kapott, ahonnan naponta járt be Dunaújvárosba dolgozni. Nem telt el sok idő, és megismerte férjét, akivel majdnem negyven évig éltek együtt, s amikor a férfi (aki tűzoltóként dolgozott) néhány éve elhunyt, akkor Marika néni elhatározta: nem szeretne fia és családja terhére lenni (bár senki nem sugallta neki azt, hogy teher lenne, sőt), inkább bevonul egy otthonba, ha már olyan a helyzet. Végül egy esés miatt kellett őt elhelyezni, mivel felügyeletre volt szüksége. Ez történt úgy négy évvel ezelőtt, és Marika néni mára tényleg otthonosan érzi magát az otthonban, jelenleg a Farkasvermi úton. Állítja: ez végleges helyszín, itt is marad, mert szeret itt lakni.

Komoly napi rutinja van: korai kelés, utána minden nap (télen is!) rövid séta és kis torna a kertben. Miután felmegy a szobába, reggelizik, aztán tesz-vesz addig, míg a szokásos délelőtti foglalkozások tíz órakor elkezdődnek. Utóbbiak között szerepel például jóga, felolvasás, református vagy katolikus szertartás, memóriajáték és hasonlók. Ha ennek vége, jön az ebéd, azután egy kis tévézés, majd csendes pihenő színezéssel (ritkán alvással), utána ismét a test ápolása következik, mert azért olykor hol ez, hol az fáj – aztán már el is érkezik a vacsoraidő. Olvasás is van természetesen, de arra olykor csak hétvégén jut idő – teszi hozzá az itt is igen elfoglalt Marika néni, aki két másik idős asszonnyal osztozik a szobán.

A karácsony hasonlóan telik, csak akkor az ünnepre hangoltak a programok és az otthon díszítése is. Meghittebb lesz ilyenkor a hangulat, van közös éneklés, játék, és a dolgozók műsorral is készülnek a lakóknak. Jönnek vendégek szerepelni, vannak apró ajándékok, nagyobb az odafigyelés, hogy a lélek is töltődhessen – mondja Marika néni, akit azért minden szentestére hazavisz a családja, és azt a napot a fiáékkal együtt tölti. De amikor visszatér, újra a közösséggel ünnepel.

Azért a gyerekkori karácsonyok emléke még él benne. Nagy havazással, amikor jól meghemperegtek a hóban. Felidéződik egy betlehemes játék is, amelyben Marika néni gyerekként az angyal szerepét kapta. „Királykék ruhában mentem fölfelé a létrán” – emlékszik vissza, akárcsak arra, amikor édesapja még titokban mászkált oda-vissza az ablak alatt, hogy a gyerekek azt higgyék: jön a Jézuska, hozza a karácsonyfát. Idővel persze kiderült a turpisság, de a Jézuska titokzatos kiléte, a várakozás élménye és csodája életre szóló élmény maradt…