2024.02.10. 18:00
Házasság a történelem tükrében: nem feltétlen a boldogságról szólt
Nőrablás? Asszonyverés? Szökés? A házasság nem mindig volt egyenlő a boldogsággal, ahogy az a történelemből kiderül.
Forrás: pexels.com
A házasság, mint az emberi társadalom egyik legősibb és legfontosabb intézménye, jelentős változásokon ment keresztül az évszázadok során, különös tekintettel a magyar szokásokra és hagyományokra. A történelmet böngészve elmondható, van min meglepődni!
A honfoglaló magyarok már felhagytak a nőrablással
A magyarok ősi szokásai között a házasság intézménye kiemelt helyet foglalt el. A honfoglaló magyaroknál a családi élet és a házasság mélyen gyökerezett a társadalmi szerkezetben. A “Névtelen jegyző” szerint a pogány magyarok között a többnejűség nem volt jellemző, ami a monogámia korai elterjedésére utal ebben a közösségben.
Még a szerelemnél, a házasságkötésnél sem maradhatott el a harczi szellem bélyege. A régente divatozó leányrablás, melyhez a hagyomány magának a nemzetnek leszármazását fűzte, ugyan megszünt már, és helyébe a tisztességes megkérés, a leány megvétele lépett. De az a számos szertartás, mely a vőlegényt a lakodalom napján körűlvette, és melynek nyoma a nép szokásaiban mai napig is megvan, az a sok kisebb-nagyobb akadály, melyet útjába gördítettek, és melyet le kellett győznie, vagy ügyesen megkerülnie, mig czélhoz juthatott, mind azt bizonyítja, hogy a házasság barátságos megkötése csak az imént lépett az ősi erőszakos divatnak helyébe.
– olvashatjuk Marczali Henrik írásában.
A férj nem szökhetett külföldre felesége elől
A kereszténység felvétele után a házasság intézménye új dimenziót nyert. Szent István törvényei már részletesen szabályozták a házasságot, kiemelve az özvegyek és árvák védelmét, valamint szigorúan büntették a leányrablást. Na, de sok egyebet is! A középkori Magyarországon a házasság szorosan összefonódott az egyházi előírásokkal, és a társadalmi rangsorban is meghatározó szerepet töltött be. Szent István ebben a tárgyban hozott törvényei hűen tükrözik a középkori és frissen kereszténnyé vált magyar társadalmat, bár mai szemmel már másként látjuk.
Az özvegyekről például így rendelkezik:
Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy őket felneveli és velük marad, amíg csak él, legyen meg neki az a tőlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse őt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva, ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessen magának, csupán az őt illető ruhákat.
Házasság, csak tisztességes módon!
Bár az ezredfordulóra – és mint említettük a honfoglalás idejére sem – volt jellmző az asszonyszerzés formája a nőrablás, azért a bölcs király még a gondolatát is igyekezett csírájában elfojtani. Külön rendelkezett a leányrablásról, és annak következményeiről, ha mégis valaki úgy gondolná, nincs más út a nősüléshez:
Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is, ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népből való merészkedik ezt elkövetni, őt tinó kártérítést fizessen a rablásért.
A házasság nem egyenlő a boldogsággal
Aztán, arról is szól kell, mi van, ha nem olyan sikeres a házasság. Hát az nagy gond, mivel abban az időben nem létezett a válás! Azért persze próbálkozások voltak a hites elhagyására, de erre azért nem számítottunk, amire államalapítónk viszont igen: mégpedig, akik feleségük elől külföldre menekülnek:
Hogy mindkét nem meghatározott törvény alatt maradjon, és minden jogtalanság nélkül élhessen, ebben a királyi törvényben elrendeltük, hogy ha valaki szemtelenségből, feleségének megutálása miatt hazájából elmenekül, az asszony mindent, ami férjének birtokában volt, bírjon mindaddig, amíg férjét vissza akarja várni, és senki se merészkedjék őt más házasságba kényszeríteni. És ha magától férjhez akar menni, szabad legyen neki, az őt megillető ruhákat magához véve és egyéb javakat otthagyva, házasságra lépni. És ha a férje ezt hallván visszatér, ne legyen neki szabad más feleséget venni az övén kívül, csak a püspök engedélyével.
Házasságban is eladható az asszony
Frappáns megoldás, mondhatnánk, de nem mondjuk. A biztos, hogy a törvény szerint a házastársak boldogsága nem szerepelt a prioritások között. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az enyveskezű asszonyt az “ura” el is adhatta! Nem hiszi? Itt a törvény róla:
Mivel már az is mindenki számára visszataszító és mindenki előtt utálatos, ha a férfinem lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem; a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor ugyanabba a bűnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el.
Ezen felül első koronásunk kitér a paráznaság mikéntjére a törvényeiben szolgák, urak, nemesek és rabszolgák tekintetében is, de ezt már nem részletezném.
Forradalom a házasságban és a magánéletben
A XIX. század végéig a házasság többnyire az egyházi és családi hagyományoknak megfelelően zajlott. A legnagyobb változást ez a század hozta el a házasság intézményében. Az 1870-es évektől tárgyalták a polgári házasságkötést alapjait, mire a polgári házasságról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk megszületett. A törvény jelentős változást hozott, hiszen előírta, hogy a házasságot kizárólag polgári hatóság előtt lehet érvényesen megkötni, de volt még egy nagyon sarkalatos pontja: a különélés és a válás lehetősége!
Ettől kezdve az egyik fél dönthet úgy, hogy nem a házasság teljes felbontását kéri, hanem csak azt, hogy hivatalosan is külön éljenek, vagyis külön aludjanak és étkezzenek – ezt nevezték "ágytól és asztaltól való elválásnak". Ami a házastársak közötti vagyoni viszonyokat illeti, ez a különélés ugyanolyan jogi következményekkel jár, mintha a házasságot felbontották volna.
A házassági bontóper nem mindig járt válással
Viszont, a különélő házastársak bármikor dönthetnek úgy, hogy újra együtt élnek, mint házaspár. Nem volt más dolguk, mint döntésüket bejelenteni annak bíróságnak, amelyik az eljárásukat kezeli, és máris visszaállt minden az eredeti állapotba! Ha a házasfelek tovább éltek külön, mint két év, a bírósági ítélet jogerőre emelkedett, és bármelyik fél kérhette, hogy a bíróság tegye véglegessé az elválást, ezzel végérvényesen megszüntetve a házasságot.
A 20. században a házasság intézménye további jelentős változásokon ment keresztül. A válás lehetősége és a házassági jogok egyenlősége új társadalmi normákat és elvárásokat hozott létre. A házasság, mint társadalmi intézmény, hosszú utat járt be a történelem során. A házasság, mint alapvető társadalmi intézmény, nem csak a múltat örökíti meg, hanem a jelenben is kulcsfontosságú szerepet tölt be, miközben formálja a jövőt. Az emberi kapcsolatokban betöltött szerepe, valamint a hozzá fűződő szokások és hagyományok – és persze a törvények is – állandóan változnak, de továbbra is a társadalom egyik alapköve maradnak.
