Kilencven éves a honi repülés legendás alakja

Az Albatrosz Repülő Egyesület Öreg Sasok szakosztályának megbecsült tagja a Katonai Akadémiáról került a börgöndi csapatrepülő parancsnokságra, azóta él szeretett feleségével Székesfehérváron, akivel 66 évvel ezelőtt házasodtak össze. Domoszlai Géza beszél szegénységben töltött ifjúságáról, a levegőben átélt kalandjairól és családjáról, lányairól és unokáiról is, akik nélkül nem lett volna teljes az élete.

Hatan egy szobában

– Hol gyerekeskedett?

– Az élet számomra egy Szabolcs megyei tanyán, egy családházban kezdődött, oda születtem. A cselédház egyetlen szobájában lakott a nagymamám, anyám, apám, és apám két öccse. Az emlékeim oda vezetnek vissza, hogy aztán kaptak a szüleim házhelyet és vályogfalból építettek maguknak egy házat. Hatalmas kertje volt, olyan félholdnyi lehetett körülbelül. Apám egy szobakonyhás házat kezdett építeni, de csak a konyhát tudta befejezni és oda beköltöztünk. Apám, anyám, nagymamám, két húgom és én laktunk együtt.

– Hasonlóan szerény körülmények között folyt a tanulás is?

– Még Klebelsberg Kuno építtetett az országban falusi, tanyasi iskolákat. Nekünk egy L alakú épület jutott, amelynek a hosszabb szárnyában az egyosztályos tantermet, és a másik oldalon a tanítói lakást alakították ki. Az egyosztályos tanteremben hatosztálynyi gyerek tanult egyszerre, de általában csak négy osztályig voltunk ott, mert az ötödik-hatodik osztályos gyerekeknek már dolgozniuk kellett. Általában úgy kezdődött a nap, hogy először a tanító úr kijelölte, kik mennek kitakarítani a tehenek alól a ganét, répát reszelni, megetetni a teheneket és a disznókat, és amikor ezzel végeztünk, akkor kezdődött a tanítás. Palavesszővel, palatáblára írtuk az ABC-t, ott jártam ki az első négy osztályt.

– Hogyan került Dombrádra?

– Hat kilométerre volt tőlünk Dombrád. Amikor beköltöztünk a faluba, már tíz éves voltam, kezdődött a negyvenes évek. Nagyon sok embert elvittek katonának, de az apámat nem, mert ő 1902-ben született és 1920-ban volt tizennyolc éves, amikor megtiltották Magyarországnak, hogy katonaságot tartson fenn, ezért ő nem kapott alapkiképzést. Mi tehát beköltöztünk az anyai nagyszüleinkhez, apám és anyám pedig felment Budapestre dolgozni, mind a ketten kaptak munkát. Az akkori szegény emberek színvonalán ugyan, de volt valamennyi pénzünk. A dombrádi iskolában végeztem el a másik négy évet, tehát a nyolc osztályt. Könnyen tanultam és az osztályfőnököm rábeszélte apámat, hogy engedjen el tovább tanulni. Ez már a háború után történt, és akkoriban már volt lehetőség arra, hogy a városi kollégiumban szállás kapjon az ember. Így kerültem Nyíregyházára, a Kossuth Lajos evangélikus gimnáziumba.

– A front áthaladását akkor a család szerencsésen vészelte át. Mire emlékszik?

– Dombrád egy tiszai átkelőhely, ezért a nagyapám, aki végigharcolta az első világháborút, nagyobb összecsapásokra számított. A házunk sarkához felállítottak egy légvédelmi ágyút. Amikor jöttek a románok – mert ők voltak az első vonalban, utánuk érkeztek az oroszok –, lőttek rendesen, de a nagyobb gyalogsági harcok elmaradtak. Mindenesetre, már amikor elkezdtek bombázni kiadták, hogy mindenki ásson egy gödröt, amolyan óvóhely félét. Oda húzódtunk be és ott dekkoltuk végig, amíg átment rajtunk a front: elég gyorsan, három-négy nap lehetett, amíg hallottuk a puska és ágyúlövéseket.

– Hogyan viselkedtek a szovjet, illetve ebben az esetben a román katonák?

– Anyám nem volt otthon, de a három húga igen. Emlékszem rá, korommal befestették magukat és rongyos ruhát vettek fel, és amikor csak lehetett, felmentek a padlásra és nagyapa rájuk zárta az ajtót. Elkerülték az atrocitást. Román katonatiszteket szállásoltak el nálunk, és amikor elmentek, a nagymama az ágyról söprűvel papírlapra seperte le a tetveket. Először a németek vittek el mindent, elhajtották a lovakat, a teheneket, a disznókat, és ami megmaradt, azt elvitték a románok és az oroszok. Kipucoltak mindent, semmi sem maradt.

Hajrá, Fradi!

– Térjünk vissza gondolatban a nyíregyházi kollégiumba…

– Szinte ingyen volt, nem is emlékszem rá, mennyit kellett fizetni, annyira keveset. Két hálószobában helyeztek el minket. Amikor oda kerültünk, megkérdezte egy negyedikes diák, hogy közületek ki Fradi drukker? Aki feltette a kezét, annak azt mondta, hogy ti jöttök a kis hálóba, a többi megy a nagyba. A kis hálóba tizenhatan kerültünk, a nagyban negyvenen lehettek.

– Ezek szerint Géza bácsi Fradi drukker?

– A nagybátyám az volt, és gyerekkoromban én is a Ferencvárosnak szurkoltam. Egészen addig jártam mérkőzésekre, amíg egyszer kimentem a meccsre és a nyakamba köpködték a szotyolát. Aztán amikor szóltam, elküldtek az anyámba, és akkor úgy gondoltam, köszönöm, nekem ebből ennyi elég volt és többet nem jártam meccsre. De ez már itt történt Fehérváron. Amikor ide kerültem, nagyon tetszett a Videoton focija, és kijártam a mérkőzésekre. Maga még gyerek lehetett, de emlékezhet a Karsaiék csapatára. De amikor jött a Fradi, akkor mindig a zöld-fehéreknek szurkoltam és nem a Videotonnak.

– Hogyan került a néphadseregbe?

– Visszatérve az iskolába: 1953-ban érettségiztem. Előtte egy fél évvel katonák jöttek a kollégiumba és hozták a jelentkezési lapot. Azt mondták, aki katona akar lenni, az töltse ki ezeket a lapokat. Én nem katona, hanem orvos szerettem volna lenni, mert emlékeztem rá, hogy a faluban az orvos megbecsült embernek számított, aki gyógyította az embereket. Anyám elég sokat betegeskedett és úgy gondoltam, ha orvos leszek, majd meggyógyítom édesanyámat. Apámmal beszéltem erről, aki megkérdezte, hogy az orvosi egyetemhez mennyi pénz kell, fiam? Mondtam, hogy valószínűleg lesz kollégium, ha jól tanulok, talán nem kell fizetni, de szükség lesz ruhára, könyvekre, és valahogyan oda kell tudnom utazni. Apám erre azt válaszolta, hogy van három húgom, ő ezt nem tudja vállalni. Hozzátette, ha találok magamnak olyan lehetőséget, ahol nem kell fizetni, nem bánja, tanuljak tovább. Így aztán a katonák biztatására jelentkeztem, egy barátommal mindketten kitöltöttük a jelentkezési lapot. Fel volt sorolva: repülő hajózó, repülő műszaki, páncélos, gyalogos, ilyenek… Mindketten azt írtuk be, hogy repülő hajózók akarunk lenni. Egy hónap múlva behívtak a debreceni klinikára, orvosi vizsgálatra. Még vonatjegyet is küldtek hozzá.

„Apám elsírta magát az avatásomon”

– Mikor szállt fel először, hogyan kezdődött a repülős élete?

– A barátom nem felelt meg az orvosin, de én az érettségi után egy héttel kaptam egy behívót Dunakeszire, a Magyar Repülő Szövetség repülőterére, ahol elméleti kiképzésben részesültünk. Aztán eljutottunk odáig, hogy a Fecskével megkezdődött a tényleges repülés. Valamivel később Szolnokon, a Kilián György Repülőtiszti Iskolán kellett jelentkeznünk: 1953. augusztus 28-a és szeptember 1-e között kellett bevonulnunk. Százan voltunk az évfolyamban, először orvosi vizsgálat következett, ahol körülbelül húszan kiestek. Azzal vettek fel minket, hogy három év alatt végzünk, és aki megfelel, azt felavatják tisztté. Vadásznak és csatásnak lehetett jelentkezni, én a vadászokhoz kerültem. A tanulmányi idő alatt körülbelül még további húszan kiestek, mert aki megbukott a vizsgán, attól elköszöntek és az elment valahová sorkatonának. A repüléshez szükség volt matematikára, fizikára, és azoknak a srácoknak, akik csak inas iskolába jártak, ez nehezen ment és közülük sokan nem feleltek meg a követelményeknek. Úgy volt, hogy egy év elméleti oktatás után lerepüljük a Jak-18-ast, aztán a következő évben a Jak-11-est, és utána következett volna az avatás. De mivel nagyon sokan tanultak az előttünk lévő évfolyamban, elhúzódott az oktatás és csak a harmadik évben, 1956 tavaszán repültük le a Jak-18-ast, miután két századra osztottak bennünket. Mi Szandán, a másik század Tápiószentmártonnál gyakorolt. Augusztus közepére végeztünk, negyvenen maradtunk, mert leszerelték azokat is, akik nem feleltek meg a repülések során.

– Végül mikor avatták fel?

– Negyvenünket vették át a vadász kiképző századba, de aztán jött 1956 októbere. Sokáig semmit sem tudtunk az eseményekről, aztán a rádióban hallottuk a híreket. Csak november végén kerültünk vissza Szolnokra, amikor ugyan még maradtak a repülőtéren magyar katonák, de a bázist már átvették az oroszok. Minket laktanyaőrségbe osztottak be, mert a sorkatonákat leszerelték. Nem tudtuk, mi lesz velünk, ezért többnyire azok a fiúk, akik jó szakmával rendelkeztek, elköszöntek és elmentek. Tizenketten maradtunk. Valamikor március végén jött a hír, hogy pakoljunk, és átvittek minket Kecskemétre. Ott ismét repültünk Jak-18-assal, majd Jak-11-essel, és 1957. november 6-án mind a tizenkettőnket vadászrepülő hadnaggyá avattak. Apám sírt a meghatottságtól, annyira büszke volt rá, hogy tiszt lett a fiából.

– Mi történt az avatást követően?

– Egy számomra nagyon fontos esemény következett, mert 1957. november 12-én feleségül vettem a szerelmemet. Azóta hatvanhat év telt el és azóta is együtt vagyunk.  

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Az egyik növendéktársamnak a barátnője az Athenaeum Nyomdában dolgozott és ott szerveztek egy szilveszteri mulatságot. Engem is elhívtak, ott találkoztunk, beszélgettünk, táncoltunk, és elkértem a címét, mert szimpatikus, mosolygós, okos lánynak tűnt. Akkoriban még nem úgy történt, hogy naponta felhívtuk egymást telefonon. Írtunk egy levelet, arra két hét múlva érkezett egy válasz, és így jöttek-mentek az üzenetek. Jól tanultam, állandó kimaradási engedéllyel rendelkeztem, de nagyon kevés pénzt kaptunk. Növendék korunkban csak annyi zsoldunk volt, mint a sorkatonáknak, még arra sem futotta belőle, hogy hazautazzunk. Egy hónapban legfeljebb egyszer tudunk találkozni, s olyankor, mint afféle fiatalok elmentünk táncolni, zenét hallgatni. Ő szeretett színházba járni, és vett nekem színházjegyet. Egy idő után arra jutottunk, hogy jó volna együtt élni, így lett a kapcsolatból házasság. 

– Tudjuk, remek döntésnek bizonyult ez. De képzeletben üljünk vissza a pilótafülkébe, hogyan folytatódott a pályafutása?

– Tizenkettőnket szétosztottak, ketten maradtunk Kecskeméten, öten mentek Taszárra, öten pedig Sármellékre kerültek. Három repülőszázad volt a mi ezredünknél. Az első század MiG-17-essel, a második MiG-15-össel, a harmadik pedig Jak-11-essel repült. Én 1958 tavaszán ültem be először a MiG-15-ös oktatógép fülkéjébe. Tíz-tizenkét óra után már egyedül szálltunk fel, aztán megkaptuk a harcászati utasítást, amiben pontosan meghatározták a feladatokat, mi ezeket repültük le. Először a „nappali jó időt” kellett befejezni, utána elkezdődött a „nappali bonyolult idő”, ami két részre volt osztva: „nappal bonyolult” és „nappal minimum”. Ez utóbbi azt jelentette, hogy meghatározott minimális felhőalap és látástávolság mellett kellett teljesíteni a feladatokat, azzal párhuzamosan pedig elkezdtük az éjjeli repülést. Sokan voltunk kevés gépre, ezért csak ritkán szálltunk fel. Normál üzemmódban évi 120-130 órát kellett volna a levegőben tölteni, mi a felét, úgy 50-60 órát repültünk. A MiG-21-es 1961-ben került Magyarországra, először a pápai ezred kapta meg az új gépeket, a mi századunk Pápán kapott rá elméleti képzést. Amikor aztán a pápai repteret fel kellett újítani, a repülést Taszáron kezdtük el, miközben a taszáriakat elvitték a Szovjetunióba, ők ott kapták meg az átképzést.

Háborús időket idéző áldozatok

– Mit jelentett a két vadászgép közötti különbség?

– Generációváltást. Amíg a MiG-15-ösnek 1100 kilométer per óra volt a maximális sebessége, addig a MiG-21-es a hangsebesség kétszeresével, 2400-2500 kilométer per órával repült. A leszálló sebesség  100 kilométer per órával volt több. Ez teljes koncentrációt követelt az embertől. Ráadásul éppen csak elkészült, úgy istenigazából be sem repülték őket, a meglévő hibákat még ki sem küszöbölték rajta, ez nálunk és az oroszoknál is szolgálat közben történtek meg. És nem volt hozzá kétkormányos, kiképző gép. Ugyanis egy új típusnál először a kétkormányos gépbe ültetik be a pilótákat és azzal csinálják meg azokat az alapfeladatokat, ami után valaki a harci változattal is elmehet repülni. Nekünk elméletben magyarázták el, mit kell csinálni, majd beleültünk a harci gépbe és csináltunk egy gurulópróbát. Ami azt jelentette, hogy ráadtuk a gázt addig, amíg a gép úgy 160 kilométer per óránál felemelte az orrát, aztán levettük a gázt, megálltunk a reptér végén és visszagurultunk a starthoz. Másnap pedig felszálltunk azzal, hogy majdcsak lesz valami belőle…

– Akkor már értem, miért történt olyan sok baleset.

– Kezdetben, amikor először repültünk egyedül, nem volt semmi probléma, mindenki elvégezte az első feladatokat. Aztán elmentünk műrepülni. Mivel nem ismertük a gépet, küszködtünk vele rendesen, mire végül is belejöttünk. De mindennek ellenére a MiG-21-essel több mint harmincan haltak meg. A mi századunkban tizenhatan kaptuk meg az átképzést, huszonöt százalékunk, azaz négyen repülőkatasztrófában veszítették az életüket. Ez olyan, mint a magasugrásnál: van, aki átviszi a 180-at, de a 200-at már leveri. Na, ezzel a repülőgéppel ha a 200-at leverte az ember, abba belehalt. Vészhelyzetben nem mindenki tudja racionálisan gondolkodva azt csinálni, amit elméletben megtanult.

– Géza bácsi került kritikus helyzetbe?

– Életveszélybe nem, de történt két olyan eset, amiből lehetett volna zűr. Az egyik nappali minimum repülésre indultam, beültem a gépbe, de valami miatt nem indult be. Minden reptéren voltak harckészültséget adó vadászgépek, az pedig, amibe átültem, már egy hete ott állt a betonon. Levették róla a ponyvát, beindítottam, kigurultam a felszálló mezőbe. Ráadtam a gázt, és amikor megemeltem a gép orrát, kigyulladt a tűzjelző lámpa. Lerántottam a gázt, kiengedtem a fékernyőt. Volt a reptér végében egy háló, amit néhány másodperc alatt fel lehetett állítani. A repülésvezető látta, hogy megszakítottam a felszállást, felállíttatta a hálót, a gép orrával elmentem addig, de végül nem volt rá szükség, és a gép nem sérült meg. A másik esetben útvonalat repültem, ami azt jelentette, hogy célt repültem elfogó vadászoknak. A Duna mellett eljutottam Bajáig, onnan Orosházáig, ott visszafordultam, és közben két géppárnak el kellett fognia engem. Ez alacsony magasságú elfogás volt, úgy 500 méteren. Beálltak mellém, öten együtt repültünk, és gondoltam én, ha már egyszer alacsony magasság, legyen tényleg alacsony, és lementem a fák magasságáig. Ilyet persze nem lehetett volna megtenni. A Tisza árterében megjelent egy vadlúd, én pedig csak egy fekete pöttyöt láttam belőle. Szerencsémre nem a szívócsatornába került, hanem nekicsapódott a stabilizátornak, a vízszintes vezérsíknak. Az, aki jobbról kísért, azt hitte, a repülőgép robban fel, ezért megnyomta a gombot és azt kiáltotta: Felrobbant! De nem a gépem robbant fel, hanem a madár. Amikor leszálltunk és megnézték, kiderült, hogy a belépő élnek csapódó 5-6 kilós vadlúd negyven centiméter hosszan, húsz centi mélyen behorpasztotta a vezérsíkot, amit aztán ki kellett cserélni.

– Ha nagyobb a baj, már csak a katapultálás maradt volna?

– Ha a szívótorokba kerül a madár, akkor igen, mert leáll a gép. De hát mennyin voltunk? Ötven méteren?

– Abban az időben a harmadik világháborúra készültünk. Ebből mit érzékeltek?

– A karibi válság idején állandó harckészültséget adtunk a MiG-21-esekkel, de mi tudtuk, ha kitör az atomháború, senki sem marad életben. Ezért aztán nem féltünk attól, hogy lelőnek bennünket, mert ha elengedik az atombombákat, mi már nem szállunk fel.

– Miként került helikopterre?

– Szerettem tanulni, ezért 1964-ben jelentkeztem a Katonai Akadémiára. De akkor még nálunk nem alakult meg a repülő tanszék, ezért négyen a Szovjetunióba utaztunk, 1968-ban ott végeztem. Amikor hazajöttem, felhelyeztek a repülő főnökségre vadász szemlélőnek. Évente kétszer jártunk orvosira, a féléves vizsgálat egy napig, az éves három napig tartott. Az 1970-es féléves vizsgálaton szívritmus zavart állapítottak meg nálam, ezért először lekorlátoztak a MiG-21-esről, de mivel összevesztem a belgyógyásszal, az teljesen eltiltott a repüléstől. Akkor már megszervezték az akadémián a repülő tanszéket, oda mentem két évre dolgozni, aztán Börgöndön megalakult a csapatrepülő parancsnokság. A korábbi század-, majd ezredparancsnokom felhívott és megkérdezte: nem akarsz eljönni hozzánk? Azt válaszoltam, Lajos, ha elintézed, hogy újra repülhessek, megyek! Így történt. Az a bizonyos belgyógyász már nem volt a helyén, és csak annyit mondtak a vizsgálat után, hogy vadásszal ne repüljek. Aztán a parancsnokon azt javasolta, hogy mivel a parancsnokságon senki más nem repül helikopterrel, próbáljam ki azt. Nem nagyon örültem az ötletnek, de belevágtam.

– Úgy tudom, annyira más mint a merevszárnyú, hogy az ilyen váltás után sokan soha nem tudják megszokni az új helyzetet…

– A Mi-8-as helikopterrel négy évet repültem Szentkirályszabadján, Börgöndről jártam át. Egészen első osztályú szintig jutottam, de szerencsére mindig szerettem focizni.

– Hol az összefüggés?

– Ott, hogy Börgöndön is gyakran rúgtuk a labdát, egy alkalommal pedig a Paczúr Feri felugrott fejelni, alám feküdt és én hanyatt estem. A karommal tompítottam az ütést és a bal kezemben eltörött egy csont. Másnap mentem repülni, de nem tudtam megfogni az egyesített gázkart. Elmentem az orvoshoz, akit még Kecskemétről ismertem, a barátom volt, és mondtam neki, mi a baj. Adott egy papírt, hogy nem tudom vezetni a Mi-8-as, ezért átkerülhettem a szállítógépre. An-26-ossal kezdtem, aztán An-24-essel folytattam. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen a magyar légierőben, aki vadászgéppel, helikopterrel és szállítógéppel is első osztályú szinten repült. Szerencse kérdése volt, így alakult a helyzet.

– Milyen volt szállítógépen repülni? Azt se kedvelte jobban, mint a helikoptert?

– De igen, azt szerettem. Amit a vadászgépen egyedül csinált az ember sokkal nagyobb sebességgel túlterhelések mellett, azt a szállítógépen öten végeztük el: két pilóta, egy fedélzeti mérnök, egy rádiós és egy navigátor. Az egész szocialista tábort berepültük vele Berlintől Frunzéig, Szentpétervártól Várnáig. Nem tudom, létezett-e olyan nagyváros, ahol ne jártam volna. Az utolsó tíz évemet szállítógéppel repültem le.

Magyar kolbász Kirgizisztánban

– Egészen furcsa történeteket lehet hallani az ilyen utakról. Mesélne egyet?

– Frunzéba, Kirgizisztánba mentünk, de most már másként, Bisketnek hívják a várost. Felszálltunk, elmentünk Moszkvába, ahol megaludtunk. Ott mindig csatlakozott hozzánk egy szovjet megfigyelő, ez volt a rend, nem engedtek el egyedül minket. Tovább repültünk, közben leszálltunk a kazahsztáni sivatagban. A kitérő repülőtér egy betoncsík volt egy villanyoszloppal, rajta telefon. Tárcsáztunk, szóltunk, hogy hozzák az üzemanyagot. Hozták és nekiláttunk tölteni, amikor a szovjet kiskatona magyarul köszönt: „Jó napot kívánok!” Csodálkoztunk: „Te magyar vagy?” Mondta, hogy igen, ő kárpátaljai. „És mikor jártál otthon?” „Innen félévente egyszer engedik haza az embert.” Mindig vittünk magunkkal kolbászt, egyéb magyaros, hazai ételeket. Mind neki adtuk azzal, hogy egye meg úgy, mintha az édesanyja küldte volna.  

– Milyen gyakran látogat ki a börgöndi repülőtérre?

– Amíg jó volt a lábam, ez elég gyakran megtörtént. Szomorúan tapasztaltam, hogy a régi épületek teljesen tönkrementek, fával benőtt udvarok, kivert ablakok fogadtak, szörnyű volt látni, amivé a reptér vált. De aztán láttam az újjászületést is és mint az Öreg Sasok tagja, örömmel vettem részt a repülőnapokon, ahol lehetett, segítettem. A repüléssel kapcsolatban vagyok, járnak a szakmai folyóiratok, sokat olvasok. Van a világhálón egy oldalunk, az a címe: „Akik nélkül nem lett volna magyar katonai repülés.” A csoport aktív tagja vagyok. Ha kinézek az ablakon és látom a kondenzcsíkot, eszembe jutnak egykori növendék társaim, akik közül már csak én élek egyedül. De fiatalabb kollégáimmal tartom a kapcsolatot, sokat beszélhetünk a repülésről, a régi időkről. Nagyon boldog, nagyon szép életem volt, mert azt csináltam, amit szerettem. Megelégedett ember vagyok. A családom pedig legalább olyan fontos volt számomra, mint a repülés. Van két lányom, öt unokám, mind az összes diplomát szerzett. Az egyik unokám természetvédelmi, a másik villamosmérnök, a legnagyobb unokám Angliába tanult, a lányok közül az egyik Pécsett közgazdaságtant tanult, a legkisebb unokám szintén Pécsett végzett, közönségszervező szakon. Mindenki segít a másiknak, ez egy nagyon jó család, a dédunokákkal együtt már tizenheten vagyunk és minden születésnapot, névnapot, karácsonyt, húsvétot együtt ünnepeljük. Az egyik unokám még egy oldalt is nyitott a világhálón, amelynek ez a címe: „A csoda család”.