Köszönöm, hogy túléltem! Avagy egy életem, több halálom – 3. rész

1972. New York állam, Egyesült Államok. Cape Code egy félsziget, mintegy 400 kilométerre észak-keletre New Yorktól. Arról híres, hogy Amerikában az igazán gazdag vagy befolyásos emberek, mint J. Paul Getty vagy a Kennedy családnak is itt van nyaralója. Innen New Yorkba lehajtani 6-7 órát tart. Ez itt nem számít sem hosszú időnek, sem nagy távolságnak.

Cape Code felől hatalmas, elegáns limuzinok húztak el mellettem. A kocsikból meglepve néztek, mert Amerikában tilos a stoppolás az autópályán. Még csak néhány perce álltam ott, tény, hogy szerettem volna minél előbb, de feltétlenül még mielőtt a rendőrök megérkeznek eltűnni. Egy nagy, öreg, lerobbant fekete kocsi fékezett le. A sofőr lehúzta az ablakot és rosszindulatúan kiszólt: – A műúton tilos stoppolni, elvisznek! Ő pont úgy nézett ki, mint a kocsija. Az óriási hőségben is fekete öltönyben, zsíros, hosszú haját hátra fésülve ült, majd kinyitotta az ajtót és intett, hogy ugorjak be. A lábaim közé állítottam a hátizsákomat. Az ő lábai között egy Coca Colás üveg volt. Dohányzott. De nem cigarettát, füvet, benne valamivel szívott. Pár perc után felém nyújtotta a Colás üveget. Ebben lehet, hogy valamikor Cola is volt, de most már csak vodka. Úgy tettem mintha ittam volna belőle.

Az amerikai autópályákon vagy az úton vagy amikor az ember lehajt kell fizetni. Nem emlékszem, hogy az autópályáról ő mikor hajtott le. Csak azt vettem észre, hogy keskeny ösvényen egy erdőben, lassan haladunk. Azután megállt a kocsi és vezetője valamit, ami nagyon kemény és hideg volt nyomott a halántékomhoz. Felé fordultam. Egy revolvert szorított a fejemhez. Ilyen csak filmekben vagy könyvekben fordul elő, ez velem nem történhet meg! Ő megmondta, hogy mit akar tőlem. Ennek teljesítése számomra teljesen elképzelhetetlen volt. Megértettem mit érezhetnek a nők, amikor megtámadják őket. – De jó, hogy megálltál – mondtam, ki kell mennem. Kirúgtam az ajtót és a térdeim között lévő hátizsákommal kiugrottam, majd rohanni kezdtem. Vártam, hogy lőni fog. Nem lőtt. Nem tudom meddig szaladtam, vagy mikor fordultam meg, hogy visszataláljak a New York felé vezető autópályához. Vissza kellett érjek, hogy elérjem a Londonba induló gépem.

1975. Budapest, április. A Magyar Vízilabda Szövetség meghívására, a brit csapat Pestre látogatott. Egy hétig együtt edzettünk a magyar csapattal. Már az első tréningen rájöttünk, hogy amit ők játszanak, az a vízilabda, amit mi, az valami más. Ők napi 5-7 órát edzettek, mi otthon egyetemre jártunk, dolgoztunk. Április 4-re készült az ország. Az épületek bejárata felett két zászlótartó. Az egyikben a magyar, a másikban a szovjet zászló. Hogy a nyugati fiataloknak mennyire fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent a vasfüggöny, bizonyítja utolsó 12 óránk története. Este a házigazdáink búcsúfogadást adtak tiszteletünkre. Ezután mentünk vissza szálláshelyünkre. Valakinek a brit csapatból az a kiváló ötlete támadt, hogy egy kapu bejárata fölül vegyék le a szovjet zászlót. Amikor pakoltuk csomagjainkat, a szobatársam a szovjet zászlót betette az én bőröndömbe, azután eldugta az útlevelemet. Ferihegyen előkészítettük a beszállási kártyát, útlevelet, csomagot. Nem találtam az útlevelemet. A többiek mondták, nézzem meg a bőröndömet, mert biztosak benne, hogy oda raktam. – Miért raktam volna oda, amikor a bőröndöt fel kell adnom? – kérdeztem. Közben telt az idő. Már mindenképpen be kellett szállnunk, de ezt csak együtt tehettük, megint közös jegyünk volt. A minket kikísérő magyar pólósokat Magyarországon mindenki ismerte. Ők bizonyították, hogy én nemcsak tagja, a kapitánya vagyok a csapatnak. Végül a határőrök a miattunk megnőtt hosszú sor miatt dühösen intettek: – Menjenek! Londonban, amikor visszakaptuk csomagjainkat a fiúk körbeálltak, és mondták, mielőtt elválunk, mégis nézzem meg a bőröndöt, hátha ott van az útlevelem. Jövő héten Hollandiába, majd Barcelonába kell utaznunk, kell az útlevél. Amikor kinyitottam a bőröndöt valóban ott volt az útlevelem. És mellette a szovjet zászló feküdt.

1993. A kölni éjszakában. Kölnben kora délután játszottunk. A (vízilabda) meccs után ellenfelünk, a németek azt javasolták, hogy menjünk abba az olcsó kocsmába, ahol a mi, mármint a britek kedvencét, halat sütnek. Remek ötletnek tűnt, mert a vonat indulásáig még több óránk maradt, és éhesek, szomjasak voltunk. A minket szállító buszból kivettük a szerelésünket, hogy a sofőrt elengedjük. Miután beléptünk a pubba, nagy sporttáskáinkat letettük a bejárat közelébe. Nehéz volt leültetni a mi csapatunk 12 tagját és a minket vendégül látó öt-hat német fiút a cuccokkal, labdákkal. A Fish and chips valóban ízletes volt, közben megittunk néhány korsó sört is. Megbeszéltük, annak a nemzetközi összecsapásnak a részleteit, amelyre ők is hivatalosak voltak. Kellemes este volt, gyorsan eltelt az idő. 23 óra körül szedelőzködni kezdtünk, hogy átsétáljunk a nem messze lévő pályaudvarra. Mindenki felvette csomagját. Kivéve én, az enyém eltűnt. A német srácok felhívták a busz sofőrt, hogy nem maradt-e a buszban a csomag, közben többször átnéztük a pubot. Az egyik csapos észrevette, hogy valamit egyre izgatottabban keresünk. Emlékezett, hogy korábban két férfi bejött, akikről látszott, hogy sem nem tagjai egyik csapatnak sem, és nem is európaiak. Felvettek egy sport szatyrot, és sietve távoztak. Elindultunk, hogy a pályaudvaron elérje a csapat az éjféli vonatot. Én pedig ott maradok, mert a legközelebbi brit konzulátus Düsseldorfban van, mi pedig Kölnben pénteken éjjel. Ezt többen meglehetősen humoros helyzetnek találták, én kevésbé. A vonatra a többiek felszálltak, még néhány igazán használható ötletet adva. – Gyere, cseréljünk – válaszoltam. Azután, amikor már zárultak a vonat ajtajai, én is felszálltam. Mi vesztenivalóm lenne, gondoltam, mint a csapat tagja nagyobb a valószínűsége, hogy Doverben beengednek, mint hogy papírok, pénz nélkül eljussak, és hétfőig várakozzak Düsseldorfban, amíg elkészül az útlevelem. A kalauz nem kért semmit, mert a csapatnak közös jegye volt. Doverben nem álltam be a sorba, hanem a vállamon a csapat 6-7 labdájával odamentem a határőrhöz, és elmeséltem, hogy mindenemet ellopták. Rám nézett, látta, hogy csak labdáim vannak, intett, hogy beléphetek!

1993. Franciaország, mi volt a bőröndben? Ez jó év volt. A csapat a nemzetközi versenyekre sokat utazott. Párizsban mielőtt a vonatra szálltunk, odalépett hozzám egy angol lány, és megkért, hogy segítsek neki a vonaton és a kompon a bőröndjével. Amikor felvettem a koffert, meglepett, hogy mennyire nehéz. Dovernél a lány végig mellettem jött, majd az útlevél ellenőrzésnél pár emberrel elém lépett. Átküzdöttem magam. A vámos még viccelt is: – Mi van benne? – kérdezte. – Higany – válaszoltam. Amint átértem, a lány rögtön megjelent egy sráccal, megköszönte a segítséget, beült egy kocsiba, és gyorsan elhajtottak. Ekkor merült fel bennem a kérdés: – Mi lehetett a nehéz bőröndben, miért velem vitette át a határon? Kábítószer, fegyverek? Jó ideig tartott volna elmagyarázni a vámosnak, hogy csak segítettem.

2002. A szakadék felett repülve. Pestről kocsival Szerbián, Koszovón át léptünk be Észak-Macedóniába. Itt a hosszú határ a hegyek ormain fut Macedónia és Albánia között. Az út macedón oldala tovább emelkedik a hegyen, az albán oldalon pár száz méteres szakadék. Lassan kapaszkodtunk, és élveztük a csodás kilátást. A hóval borított hegyek helyenként 2500-2700 méter felettiek. – Ki használja ezt az utat? – kérdezem. A csempészek és a járőrök, de általában a kettő ugyanaz a személy. Itt egyik országnak sincs határállomása. Miért lenne? A keskeny úton nincs, vagy ha van, csak egyirányú a forgalom. Két kocsi el sem férne, illetve egy sem! Az egyik kanyar után láttuk, hogy a tavaszi napfény megolvasztotta a havat, ami elénk csúszott, még jó, hogy nem ránk. Leálltunk. A kanyargós, síkos, meredek úton csak előre lehet menni, tolatni biztos halál. De hogy menjünk előre. A kocsiban nincs lapát, hólánc, még egy csavarhúzó sem, csak mi négyen. Találunk négy kis faágat. Azokkal kezdjük el bontani a hófalat. Csak 10 méter hosszan kellett utat vágni magunknak. Ez 3-4 óra alatt sikerült is. Utunk maximum másfél méter széles. Beülünk négyen a kocsi bal, macedón oldalára. Azután imádkozunk és teljes gázzal, két keréken átsiklottunk a szakadék felett.