A lelkipásztor szerint a jövő a béke emberéé

– Mivel foglalkozik az önök szervezete?
– A TCM olyan szervezeti vezetőket képez, akik professzionális ismeretekkel vannak felvértezve, ugyanakkor tevékenységüket a keresztény etika alapján, komoly bibliaismerettel végzik, mély tudással rendelkezve a társadalomról és a teológia kérdéseiről. Jelenleg ötvenöt országban vagyunk jelen oktatási programokkal, mesterfoktól egészen a doktori szintig. Nem annak vagyunk a megszállottjai, hogy milyen fokozatot szereznek a hallgatóink, de szeretnénk jó képzést biztosítani azoknak, akik saját hazájukban képesek betölteni küldetésüket. Akik két lábbal állnak a világban és értéket tudnak adni annak a társadalomnak, amelyben élnek, és alapvetően azzal az üzenettel teszik ezt, amely felülről, a Mennyei Atyától való.

– Európától Ázsián át Amerikáig szerte a világban nagyon sok helyen vezet képzést. Merre járt legutóbb?
– Ez az év is nagyon aktív munkával telik, s bár még csak március végén járunk, számos országban megfordultam már. Közöttük muszlim vallású, arab államokban és közelebbi, azoknál sokkal békésebbnek tekinthető országokban is. Kettőt emelnék ki fontosságuk miatt. Eddig tizenegyszer jártam Ukrajnában elsősorban kárpátaljai magyarokat segélyezni, de nem csak őket, legutóbb egy Munkácsról induló éjszakai vonattal Kijevbe utaztam. Egy hete pedig Kazahsztán korábbi fővárosába, a kínai határhoz közel eső Almatiba repültem, amely ugyan jelenleg már nem főváros, de a legérdekesebb és a legfejlettebb települése az országnak.

– Miként tapasztalja, milyen visszhangja van a világban azoknak a nyilatkozatoknak, amelyeket például a francia elnöktől hallottunk arról, hogy csapatokat küldene Ukrajnába? Ön mit szól ezekhez?
– Engem elképeszt és megijeszt. Nem azért, mert a saját életemet féltem, hiszen eddig is gyakran jártam háború sújtotta területeken, vagy olyan országokban, ahol egy keresztyén ember, aki hozzám hasonló tevékenységet folytat, veszélynek van kitéve. De eszembe jut, mi történhet a családommal, a barátaimmal, mindazokkal, akik körülöttem az egyre táguló ismeretségi körökben élnek, egészen addig, hogy eszembe jut az is, hogy mi történhet Magyarországgal, a hazámmal? Ma már nagyon nehéz elképzelni, hogy nagyobb regionális konfliktus következne, hiszen a szereplőket, a bekapcsolódó feleket tekintve nagyon könnyen világháború alakulhat ki. Ennek a feszültségét, potenciális lehetőségét élesen érzékelem nemzetközi utazásaim során. Két példát említek. Nagyon másként repül ma az ember, mint korábban tette, ha különböző érdekszférákba tartozó országok között utazik. Nem csak az ellenőrzéseknél és a beléptetéseknél, de az utasok között is érződik ez a feszültség. Sokat utazom Közép-Ázsiába, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, Üzbegisztánba, az egykori Szovjetunió országaiba: ez az úgynevezett „sztán” országok világa. Ők földrajzi elhelyezkedésük és gazdasági kapcsolataik miatt nagyon közel állnak Moszkvához, és az eurázsiai gazdasági környezetben munkálkodnak. Ott élő hallgatóimtól, barátaimtól rendszeresen hallom azt a véleményt, hogy amit jelenleg a nyugati országok vezetői az Európai Unióban csinálnak, az Moszkva számára elkerülhetetlenné teszi az odacsapást. Miközben már azt is nehéz lesz megmondani, hogy melyik az „oda”, és melyik a „vissza” csapás. És aztán egyszer csak valaki odanyúlhat egy olyan fegyverhez, amely az utolsó láncszemet jelenti és elpusztulhat az egész civilizáció, amit eddig annak ismertünk. Egyszóval nagy aggodalmat látok mindenfelé, amerre járok és én is hasonló módon érzek.

– Miként látja, mennyire hat Ukrajnában az a hazánkkal kapcsolatos uszító propaganda, amely körülveszi az ottani embereket?
– Erőteljesen. Én általában segélyt viszek, a szállítmány papírjai mindig rendben vannak, azzal kapcsolatban nem lehet kifogást találni. Mégis találkozom olyan reakcióval, amikor az ukrán határőr, amikor ellenőrzi az okmányaimat, annak ellenére, hogy az ő népét mentem segélyezni, undorral vágja felém az útlevelem. Ilyesmit leginkább a hatóságok embereitől lehet tapasztalni, a nép egyszerű gyermekei között azonban egészen mást éltem át. Legutóbb számomra korábban teljesen ismeretlen emberek hívtak meg Kijevbe, olyanok, akik hallottak rólam és arról, milyen képzésekkel foglalkozom. Az ukrajnai evangéliumi független egyházak és gyülekezetek szövetségének vezetősége keresett meg azzal a céllal, hogy fiatal felnőtteknek tartsak képzést. Ifjúsági lelkipásztorok, fiatalok körében tevékenykedő szociális munkások és mások voltak ott és ők óriási szeretettel fogadtak. A hosszú munkanapok során nem esett szó politikáról, de este a szaunában már igen. Akkor elmondtam, hogy minden idők legnagyobb humanitárius akciójaként tekintünk a konfliktusra, így gondolják ezt Magyarországon a segélyszervezetek és a magánemberek egyaránt. Csak a saját szervezetem, a TCM-intézet több mint harminc gyülekezetet szerelt fel Budapest környékén annak érdekében, hogy fogadni tudja a menekülteket. Elmondom azt is, hogy mi a békéért szeretnénk fellépni és mindent meg kívánunk tenni ennek érdekében.

– Bár még mindig sok a kérdőjel a moszkvai terrortámadással kapcsolatban, ám az Iszlám Állam nyilatkozata határozottan arról szólt, hogy a támadás a keresztények, a kereszténység ellen irányult. Milyen helyzetben vannak az ön hittestvérei szerte a világban?
– Jelenlegi tudásunk szerint tádzsikok követték el a merényletet. Közép-Ázsiában, Kazahsztánban, Azerbajdzsánban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban ha valaki azt hallja, hogy kereszténység, akkor számára az ortodox egyház miatt a kereszténység központja nem Rómát, hanem Moszkvát jelenti. Ezért történhetett meg a támadás éppen az orosz fővárosban. Abban a közép-ázsiai régióban, ahol én gyakran tevékenykedem, a keresztények úgy gondolják, hogy ők azért élhetnek még a hitük szerint, mert ott van Moszkva. Róma keze ugyanis nem ér el Közép-Ázsiáig, hogy megvédje a keresztényeket. Szolgálatom felekezetközi, de elsősorban neoprotestáns egyházakban dolgozom, ahol találkozom baptistákkal, pünkösdistákkal, vagy a reformátusokhoz, lutheránusokhoz közel álló személyekkel. Ők mind azt mondják, hogy nem csak az ortodox keresztényekre, hanem rájuk is kihat Moszkva védelme. Egyelőre őket sem merik annyira bántani az iszlamista szélsőségesek, de ami történt, beleillik abba képbe, amely az egész világban zajlik: ez a keresztények visszaszorítása, elnyomása és üldöztetése. Attól függően, a világ melyik régiójában vagyunk, látjuk a keresztényekkel szembeni fellépés fokozatait. Ha a képzeletbeli skálát legfelül vizsgáljuk, látjuk a keresztények kínzását, üldözését és kivégzését. Ez leginkább azokban az iszlám országokban történik meg, ahol a kormányzat hagyja működni a szélsőségeseket, vagy maga is részt vesz ilyen akciókban. Ilyen helyeken a kivégzés sorsára juthatnak, több tíz év borzalmas körülmények között letöltendő börtönt kaphatnak a keresztények a hitükért, vagy azért, ha gyermeküket kereszténynek nevelik. De nem kizárólag iszlám országokban van erőszak. Indiában a hinduk, Sri Lankán a buddhisták vascsövekkel támadnak a keresztényekre és véresre verik őket az istentiszteletek után. Felejtsük el azt a képet, hogy a békés buddhisták reggeltől estig meditálnak és akkora békességben vannak, hogy a keresztényeket összecsókolgatják nagy emberbarátságukban: ilyen nincs. Nem szabad általánosítani, de nem szabad tévedni sem némely világvallással kapcsolatban. Nagyon sok bántást szenved el a kereszténység, jelenleg ez a legüldözöttebb vallás: ma 320 millió keresztényt üldöznek a világban, minden nyolcadik, kilencedik hittestvérünknek ez a sorsa. Ez nekünk furcsa, mert Magyarországon ilyen nem létezik, esetleg negatív megkülönböztetést lehet tapasztalni az élet némely területén. A másik kategóriába olyan diktatórikus országok sorolhatók, ahol a népet elnyomják, de a keresztényeket különösen, mert azok mindig szeretnék formálni, jó irányba változtatni a társadalmat. Ilyen Észak-Korea vagy Fehéroroszország, ahol például harminc éve nem engednek bejegyezni egyetlen új keresztény gyülekezetet, közösséget sem. Az ilyesmi nálunk Magyarországon úgy jelenik meg az emberek előtt, hogy rácsodálkoznak egy új templom építésére. Ott nemhogy templom nem épül, de lehetetlen bejegyezni keresztény közösséget. A harmadik kör azoké az országoké, ahol háborúznak, mert a békére törekvő keresztények munkálkodását ellenséges tevékenységnek tekintik, mert például szeretnének olyan intézményeket létrehozni, ahol a nélkülözők ellátást kapnak idősotthonokban, hajléktalanszállókon. Háborúban kiürülnek a templomok, fogyatkoznak a gyülekezetek: nem kell a példáért túlságosan messzire menni. Odesszában jártam olyan hatalmas baptista imaházban, ahol korábban ezerötszáz-ezernyolcszáz hívő dicsérte az Istent. Ma négyszázan maradtak, akik még kitartanak, mert a hívők nagy része szétszóródott a világban. De ne felejtsük el Nyugat-Európát, Észak-Amerikát sem, ahol a növekvő szekularizáció és a liberalizmus nem csak, hogy nem támogatja a keresztény gondolatot – meglennénk mi anélkül, mert Istentől kapunk erőt –, ám ennél több történik, hiszen a keresztények hátratételt szenvednek el. Úgy mutatnak be minket, mint akik nem toleránsak, és másoknak akarnak diktálni. Mondják ezt pusztán azért, mert olyan értékrend szerint élünk, amelyre korábban ezek az országok szellemileg épültek.

– Nagyhét idején beszélgetünk. Mi 2024-ben az ünnep legfontosabb üzenete? Mit mond majd legközelebbi igehirdetésén, gondolt már erre?
– Számomra nagyon erős lett az a mondat, amely a 37. zsoltár 38. versében fogalmazódik meg. Így szól: „A jövő a béke emberéé.” Miért fontos ez? Azért, mert ha valaki nem a béke embere, hanem a konfliktus, az erőszak, a háború embere, annak borzasztó fájdalmas a következménye a jelenben, de a jövőt teljesen ellehetetleníti. A háború egymás ellen fordítja a népeket, az embereket, néha még a családon belül is. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, felemészti az erőforrásokat. A háború tönkreteszi a jövő nemzedékét, a gyermekeket. Olyan helyen, ahol harcolnak, eltűnnek a színek, minden szürke vagy fekete lesz, mindent romok borítanak, eltűnik az épített környezet. Azt halljuk, hogy Európának át kellene állnia a háborús gazdaságra: meg kell majd nézni, mit jelent ez az emberek életszínvonalát tekintve. Azt jelenti, hogy mindent bele kell pumpálni a fegyvergyártásba, nem olyasmit állítunk elő, amit ma élvezettel használunk, amire szükségünk van a napjainkhoz. A háborúban a gyermekek nagy száma meghal, mások családjukkal, vagy szüleik nélkül elmenekülnek az adott területről, ahonnan hiányzik majd egy teljes generáció. Sok gyermek, ha marad is a hazájában, sérült idegrendszerrel kénytelen élni. A háborút tragikus átélni a jelenben, de a jövőt ellehetetleníti: ennek az ellentéte, hogy a jövő a béke emberéé. Húsvétkor arra emlékezünk, hogy az Atya Isten elküldte az ő fiát, a Fiú Istent, Jézus Krisztust, aki megtestesült. Aki megváltónk lett és azt a legfőbb küldetést töltötte be, hogy a keresztjével áthidalta az Isten és az ember közötti ellenségeskedést. Azért tette ezt, hogy ne maradjunk romlottságunk és bűneink miatt elszakítva az Istentől, ne legyünk Isten ellenségei. Néha rázzuk az öklünket az ég felé, kérdezzük, miért ilyen a szerető Isten, miért teremtett ilyen világot, holott ezt a világot mi alakítottuk ilyenné. Jézus azért jött, hogy ne legyen az Isten és az ember között feszültség, háború. Aki ezt igazán megérti, az majd ember és ember között is békességre törekszik. Sajnos látjuk, a szervezett vallások egymás ellen fordulhatnak, az ellentét sajnos itt van köztünk, keresztyének között is. Mert ki lehet élezni, hogy létezik keleti és nyugati kereszténység, még ezzel is lehet háborús retorikát képviselni. De ha valakiben személyesen ott él a hit, a megbékülés Jézus Krisztuson keresztül az Atyával, nem tudom elképzelni, hogy a másik halálát kívánná, és háborúzni szeretne. A jövő a béke emberéé, mondja a zsoltár, és mi legyünk a béke emberévé! A maga erejét és lehetőségét felmérve bárki lehet ennek a gondolatnak a hírnöke, a békesség megteremtője. Van, aki nagyobb távolságokra juthat, de már az is nagy eredmény lehet, ha saját családunkban, baráti körünkben képesek vagyunk békét, szeretetet hirdetni és teremteni.