Elhunyt Horváth István lajoskomáromi díjugrató

Pista bácsi (Pista) egyike volt azoknak a tiszteletreméltó embereknek, akire ráillett a fenti idézet. Kisgyermek korától élete utolsó napjáig az állatok gondozása, szeretgetése töltötte ki mindennapjait. Tartott tyúkokat, kacsákat, de a legkedvesebbek mégiscsak a lovai voltak. 

Igar-Vámszőlőhegyen született, ahol már hároméves korától nagybátyja lovai jelentették számára a legjobb elfoglaltságot. Mikor az általános iskolát elvégezte, Dádpusztára került lovak mellé gondozónak, majd csikósnak. Tizenöt éves volt, mikor első versenyén részt vehetett. Később sorkatonai szolgálata csak megerősítette abban, hogy további életét a lovak ápolásának, a versenyzésnek szeretné szentelni. Katonaidejét a három hónapos kiképzés után a Kiskunhalasi Határőr Dózsa Lovas Szakosztályában töltötte, ahol azt csinálhatta, amit szeretett, és amihez értett. Itt folytathatta a versenyzést is.
Leszerelése után dolgozott szülőfalujában, majd Sáripusztán, később pedig a Lajoskomáromi Győzelem Tsz-ben. Az akkor jól működő lovas szakosztályok rendszeresen versenyeket szerveztek, melyeken Pista – megyei és területi szinten egyaránt – gyakran állhatott a dobogó legfelső fokára.

Feleségével, Rózsikával házasságkötésük után Lajoskomáromban telepedtek le. Irigylésre méltó életet élhettek, hiszen mindig azzal foglalkozhattak, amit szerettek: elsősorban a lovakkal. Lányai, majd később unokái is segítették, támogatták ebben őket. Nyugdíjazása előtti éveiben kocsisként, majd éjjeliőrként dolgozott. Munkája mellett Sáripusztán és Lajosban fiatalokat tanított lovagolni, akik közül többen értek el országos vagy éppen külföldi sikereket is. Nyugállományba vonulása óta szinte mindennap láthattuk őt, amikor a Vásártéren unokáit, majd később egyre több gyereket tanítgatott a lovaglás alapjaira, ismerve a testi és lelki fejlődésükre gyakorolt pozitív hatásait is. Ez a sport élete nehezebb időszakaiban neki is tartást és hatalmas akaraterőt tudott adni. Egy állat gondozása felelősségvállalásra, pontosságra, alázatra és kitartásra is nevel. Sokat kell a lóval foglalkozni, etetni, ápolni, hogy kivívjuk annak a bizalmát – mondta mindig tanítványainak, akik lelkesen hallgatták és fogadták el tanácsait.

Mindennapos teendői mellett élete része maradt a versenyzés is, hiszen még hetvenen túl is indult kedvenceivel Kiskunhalason, Balatonvilágoson, vagy éppen a Legidősebb Lovasok versenyén. Bárkivel beszélgetett is a faluban, mindig örömmel mondta el legújabb sikereit. Fantasztikusan tudott mesélni. Ilyenkor újra végigélte a versenyek izgalmát, megemlítve a régi versenytársakat is, és azt az örömöt, amikor tőle, a lovassport Nagy Öregjétől kértek tanácsokat. Talán voltak olyanok, akik kétkedve hallgatták Őt, de akik jól ismerték, tudták, hogy dobogós helyek, kupák, érmek, szalagok sokasága fémjelzi tartalmas életpályáját. Tavaly érte ugyan egy baleset, ami talán egy kicsit visszavett a lendületéből, de alig, hogy meggyógyult, újra nyeregbe ült, hiszen

Nem gondolhatta, hogy április 4-én élheti át utoljára ezt az érzést.

Alig néhány perce még ott volt a pályán, tette a dolgát, aztán váratlanul annyira rosszul lett, hogy lovába kapaszkodva próbálta tartani magát. Mint később kiderült, ez volt élete utolsó pillanata. Lovát átölelve ment át az Örökkévalóságba. Szeretteinek nagy fájdalom egy ilyen tragikus és hirtelen halál, de Pista számára talán a sors ajándéka volt, hogy élete utolsó pillanatában is a nyeregben ülhetett, s azt csinálhatta, ami a legkedvesebb volt számára.

Lajoskomárom közössége méltán lehet büszke rá, hiszen elért sikereivel, a fiatalokért végzett munkájával nemcsak magának, de a falunak is dicsőséget szerzett.

Emlékét megőrizzük. Nyugodjék békében!

Szerző: Puskás Tiborné