Az Út Vége

Pestről vonattal utazunk Bécs felé. Viccnek szánom amikor megkérdezem a kalauzt: migránsoknak adnak kedvezményt? Ráncolja szemöldökét ahogy válaszol – az ukránok le-föl utazgatnak, sehol, semmiért nem fizetnek. Most is van itt belőlük elég. A foglalt helyekre is leülnek és nem akarják átadni a helyet annak, aki fizetett a helyjegyért. 

Két hete, volt kollegám, Rajki Laci is vonaton utazott. Bécsből, a Balatonra készült, hogy nyaralójába meghívja rokonait, barátait egy bográcsozásra. A Keletiben próbálták felkölteni az alvónak hitt utast, de már nem sikerült. Útközben örökre elaludt.

Klosterneuburg, Bécs tőszomszédságában, a dombok között megbújó osztrák városka. László feleségével és kislányával itt élt, így itt volt temetése is. A temető kellemes séta lenne, ha nem temetésre jönne az ember és ha nem szakadna vigasztalanul az eső. A gyönyörűen rendben tartott síremlékeket virágok borítják. Ahogy közeledünk a Lászlónak kijelölt sírhoz, utunk mellett vázákban hosszú szálú rózsák várakoznak, hogy a gyászolók fel tudjanak venni egyet, legyen alkalmuk virágot majd egy kanál földet dobni a sírba, hogy fizikailag is eltemethessék veszteségüket. 

A gyászmisét vietnami atya mondja a templomban és majd ő vezeti a gyászolókat a sírhoz. Megkéri a rokonokat, hogy írják össze könyörgésüket. Ezeket a halott felesége és két lánya olvassa fel. László osztrák felesége, lányai és a közeli rokonok igyekeznek elrejteni könnyeiket amikor elindulnak a koporsóval.

Nézem a sír felé lépdelők hosszú sorát és próbálom visszahívni az emlékeket. A Rádiónál töltött éveket. Magamnak és ha esetleg az osztrákok is megkérdeznék összefoglalni mi volt ez az adó. A demokrácia és az elnyomás, a Hideg Háború két nagyhatalmának ütközője volt a SZER. Itt dolgozni nem munkát, hivatást jelentett. Több hullámhosszon, egész nap sugárzott. Változatos műsorokkal szórakoztatott. Monitoring részlege rögzítette a magyarországi rádiók anyagát. Így bár fizikailag nem volt Magyarországon, állandó jelenlétével az éterben, alternatív rádióként működött. Műsoraiban szembe állította a hivatalos magyar médiában elhangzottakat a valósággal. Hittünk abban, hogy fontosak vagyunk mert egy olyan szervezetnél dolgozhatunk, amely a szovjet befolyás alá került kelet-közép-európai lakosság számára a polgári demokrácia értékeit sugározza. 

Ez volt az életünk. A Rádióban óriási szerelmek, féltékenységi jelenetek, drámák játszódtak le. Érthető. Ezeknek a fiataloknak a Rádió majdnem minden idejét lefoglalta. Nem tudtak az adón kívül ismerkedni és itt közös volt az ideológia, az érzelem, a legtöbb esetben a nyelv és a hazaszeretet. És ez volt a halálunk is. Egy kollegánk néhány nappal azután, hogy számunkra bezárult a Rádió főbe lőtte magát. 

A László temetését követő toron a gazdagon megrakott asztalok és az udvarias személyzet mindent megtesz, hogy a társaság érzelmileg és fizikailag is minél előbb felengedjen. Néhányan Magyarországról érkeztek. A felszolgálók közül is van, aki magyarul kínálja az ételeket. Az asztalok közepére a rózsákból, szegfűből kirakott piros, fehér, zöld csokor mellé odateszik a magyar tepertőt, a gyulait és a szalámis tálat is.

Klosterneuburgban kollegám feleségének, Ullinak gyógyszertára van, ahol több mint 20 beosztottjával dolgozik. Legfontosabb munkatársa, a már nyugdíjas öt osztrák gyógyszerész. De, mint mondja számára minden munkatárs egyformán fontos. A szír házaspár és az afgán fiatalember csak úgy, mint a gyógyszerészetet tanuló soproni fiú vagy a székesfehérvári lány, a takarító és a szállítmányokat kipakoló török és osztrák személyzet. Munkatársai szorgalmasak, szívesen dolgoznak nála, vele és egymással.

Hazafelé utazva Bécsben megállunk beszélgetni egy barátunkkal. Ő is Székesfehérvárról indult, évek óta egy nagy amerikai cég ausztriai képviselője. Itt, Bécsben már nagyon sokszínű, sok nyelvű a kávézókban a kiszolgálók és a vendégek nemzetisége és száma. Barátunkat kérdezem: még mindig olyan boldogan fogadják a helyiek a migránsok tömegét?  Az osztrákok attól tartanak, hogy a sok új érkező megszerzi az állás lehetőségeket, azzal, hogy kevesebb fizetésért is betöltené a munkahelyet. Még hozzáteszi, a menekülteket szívesebben fogadják, mint a migránsokat. A mosolyok lehervadtak amikor az osztrákok megértették, hogy a migráns családokban a nőket férjük otthon tartja a házimunkára és a gyerekek nevelésére, míg ők sem a nyelvet nem igyekeznek megtanulni, sem nem próbálnak elhelyezkedni. A segélyeket felvéve inkább a belvárosi kávézókban üldögélnek, szórakoztatják egymást, honfi és sorstársaikat.

A festő és a szobrász kiállításokon, a muzsikus hangversenyeken, az író könyvekben, kiadványokban, rádió és televíziós adásokban szeretne bemutatkozni vagy folyamatosan jelen lenni. Lászlónak kellett ez az állandó jelenlét, a siker. Szeretett győzni. Ez nála a tenisz volt, ami nem játék, hanem küzdelem volt számára. Nehezen viselte, ha a labdáját a vonalon kívülre ütötte. Ilyenkor felhozta, hogy megzavarta az a galamb méretű rohadt szúnyog, ami felé repült.

Az Államokban és az európai országokban is évfordulókon és nemzeti ünnepeken a polgárok büszkén tűzik ki házaik bejárata fölé, erkélyeikre a nemzeti zászlót. Hazánkban egy csoport, a zászló kitűzését magyarkodásnak nevezi, mintha szégyen lenne ehhez a nemzethez tartozni. Vannak, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent a zászló. Azt vélik, hogy csak egy boton egy rongy. A zászló a nemzettudat! László zakóján mindig volt egy címeres kitűző, csuklóján magyar karkötő. 

31 éve, 1993. október 31-én szűnt meg a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. 42 éven át szolgálta az anyaországi és a történelmi határokon túli magyarokat. Rajki László, ennek az adónak volt szerkesztője, aki a politikailag független, szabad sajtó hangjáért küzdött. Kiemelkedő szerepet vállalt az erdélyi magyarok helyzetének dokumentálásában, ezért az Erdélyi Becsületrend Csillagával tüntették ki. 2018-ig képviselte Magyarországot a Bajor Újságíró-szövetség idegen nyelvű frakciójában. 

Művész volt. Nem csak, mint újságíró, de életművész is. Szeretett nyerni, és jól élni. Szeretett a középpontban lenni. A halálát hírül adó újságok közül az egyik őt idézi: szerinte ő volt a Szabad Európa Rádió utolsó magyar mohikánja. A kevés még élő munkatárs szerint még maradtak apacsok is.

A legnagyobb elismerést szerintem mégsem a díjaival érdemli ki, hanem azzal, hogy három anyától, három országban élő négy lányával és azok gyermekeivel erős családi köteléket létesített és tartott fenn. A nővérek igyekeznek legfiatalabb húgukat támogatni apjuk elvesztésének feldolgozásában.

Laci! Emlékezünk rád. Egyedi személyiségedre, memóriádra, humorodra, amivel gyakran magadon is tudtál nevetni. Budapestről indultál, majd a kanyargós út, amelyet életedben futottál, valahol Magyarországon megállt és Klosterneuburgban ért véget.

Maurice Maeterlinck – A kék madár Című versével búcsúzom tőled- Isten Veled!